— Már megint hová készülsz? Anyám bármelyik percben betoppanhat! — Gábor ott állt az előszoba közepén, és olyan rémülten meredt rám, mintha épp most jelentettem volna be, hogy végleg külföldre költözöm.
Én közben teljes nyugalommal összehúztam a táskám cipzárját.
— Tisztában vagyok vele.
— Tisztában vagy vele? — kérdezett vissza, mintha nem hallotta volna jól. — Akkor mégis miért veszed magadra a kabátodat?
Oldalra pillantottam, a falon lógó órára.
16:42.
Az édesanyját ötre vártuk. Pontosabban: ő ötre szokott érkezni. Már majdnem négy éve, szinte kivétel nélkül minden vasárnap.
— Azért, mert elmegyek — mondtam egyszerűen.
Gábor néhányat pislogott, mintha időre lenne szüksége, hogy felfogja a szavaimat.
— Most?
— Most.
— Eszter, anyám kevesebb mint húsz perc múlva itt lesz!
Az ajtó melletti kis szekrény tetejéről felvettem a kulcscsomómat.
— Akkor még bőven belefér, hogy lefőzz neki egy kávét.
Úgy nézett rám, tátott szájjal, hogy kis híján elnevettem magam.
Csak kis híján.
Mert négy év után, amely alatt a hétvégéimet rendszeresen Gábor anyjának látogatásaihoz kellett igazítanom, már valahogy nem maradt bennem sok nevethetnék.
Amikor Gáborral összeházasodtunk, Katalin eleinte havonta egyszer, legfeljebb kétszer jött át hozzánk vacsorázni.
A kezdetekben nem is éreztem ezt tehernek.
Szerettem a konyhában tenni-venni.
Süteményt sütöttem, gondosan megterítettem, elővettem a szebb tányérokat is.
Még arra is figyeltem, hogy Katalin kedvenc virágából legyen egy csokor az asztalon. Aztán a havi két vasárnapból lassan három lett.
Később négy.
Végül már ott tartottunk, hogy Katalin nem is kérdezte meg, alkalmas-e nekünk. Csak közölte:
— Vasárnap megyek hozzátok.
És valamiért mindenki úgy kezelte ezt, mintha magától értetődne, hogy nekem ilyenkor otthon kell lennem.
Ráadásul Katalin soha nem az a fajta vendég volt, aki csak „felszalad egy kicsit”.
Délután öt körül megérkezett, és rendszerint este tíz előtt esze ágában sem volt távozni.
Ő kényelmesen elhelyezkedett a nappaliban, én pedig közben a vacsorával bajlódtam.
Kért egy kávét.
Aztán egy másodikat is.
És mindig akadt valami, amibe bele lehetett kötni.
A leves szerinte túl sósra sikerült. A csirke száraz volt.
A burgonya nem ropogott eléggé. A függönyökön látszott, hogy ideje lenne kimosni őket.
A díszpárnák sem úgy álltak a kanapén, ahogy kellett volna.
És Gábor?
Gábor mindezt mosolyogva elintézte.
— Tudod, milyen anya. Csak szereti, ha minden rendben van.
Csakhogy Katalin „rendje” és „tökéletessége” valahogy mindig az én munkámból épült fel.
Az egyik vasárnap közel öt órán keresztül főztem. Amikor Katalin végigmérte a megpakolt asztalt, csak ennyit kérdezett:
— Előétel nem lesz?
Gábor erre rám nézett.
— Eszter, valami könnyű kis előételt azért igazán összedobhattál volna.
Ezt a mondatot azóta sem felejtettem el.
Nem azért, mert különösen durva lett volna.
Hanem mert azon a napon valami csendben elmozdult bennem.
Ránéztem a férjemre.
Ő már az asztalnál ült.
Az anyja is.
Én pedig a konyha küszöbén álltam, pecsétes kötényben, sebtében feltűzött hajjal, elnehezült lábakkal, miután órák óta talpon voltam.
Akkor hirtelen egészen világosan megértettem valamit.
Ez számukra nem családi együttlét volt.
Nem közös vasárnapi vacsora.
Én voltam a kiszolgáló személyzet.
A legkeserűbb mégis az volt, hogy ebbe a szerepbe én magam is belesimultam, újra és újra, amíg természetessé nem vált.
Így amikor azon a bizonyos vasárnapon Gábor reggeli közben mellékesen bejelentette:
— Anyám ötre jön. Azt a zöldséges sültet szeretné, amit szoktál csinálni.
Én csak annyit mondtam:
— Jó.
Nem hallotta ki a hangomból, amit kellett volna.
Dél körül lefeküdt szundítani egyet.
Kettőkor már a tévé előtt ült.
Fél négy tájban végül odaszólt:
— Még neki sem álltál főzni?
— Nem — feleltem.
— Akkor talán ideje lenne elkezdened.
Rámosolyogtam.
— Talán.
Fél ötkor pedig átöltöztem.