Nem méregette patikamérlegen a közös kiadásokat sem. Ő viszont most, a veszekedés hevében úgy forgatta ki az egészet, mintha Nóra egész házasságukat erre építette volna.
– Nem, Gábor – mondta végül halkan, de nagyon tisztán. – Én csak egyetlen dolgot kérek számon: a tiszteletet. És benned nincs tisztelet az én határaim iránt.
– Dehogynem tisztellek! – vágta rá a férfi. – Csak nem lehet úgy élni, mintha minden lépésünket nagyító alatt vizsgálnánk. Egy családban engedni is szoktak.
– Engedni? Kinek? Az anyádnak az én előszobámban?
– Elég már ebből, hogy az én anyám meg a te előszobád! – fakadt ki Gábor. – Hallod te egyáltalán magad kívülről?
– Pontosan erről van szó – felelte Nóra. – Most először tényleg meghallottam.
A vita után Gábor nem pakolt össze azonnal. Még hitt benne, hogy valahogy vissza lehet terelni a dolgokat a régi mederbe. Aznap éjjel a nappaliban aludt, reggel pedig egyetlen szó nélkül ment el dolgozni. A következő napokban alig beszéltek egymással. Ugyanabban a lakásban mozogtak, mégis olyan volt, mintha két idegen kerülgetné egymást. Nóra ezalatt felkeresett egy ügyvédet. Először csak tanácsot akart kérni, mintegy saját maga megnyugtatására, hogy felmérje, mennyire komoly a helyzet. Ott azonban hamar világossá tették számára, hogy a lakással kapcsolatos kérdés sokkal bonyolultabb lehet, mint ahogyan azt felindultságában elképzelte.
Igen, sokat nyom a latban, hogy az induló összeg az ő házasság előtti ingatlana eladásából származott. Csakhogy egészen más dolog ezt tudni, és megint más később iratokkal, kivonatokkal, szerződésekkel bizonyítani, ha válásra és vagyonjogi vitára kerül sor. Szükség lehet adásvételi szerződésekre, bankszámlakivonatokra, mindenre, ami igazolja, honnan jött a fő összeg. Az ügyvéd tárgyilagosan, higgadtan beszélt. Nórának viszont ezektől a mondatoktól mintha megkeményedett volna a gerince. Abban a pillanatban a válás már nem egy veszekedés utáni rémisztő gondolat volt. Valós, hivatalos eljárássá vált, határidőkkel, papírokkal és következményekkel.
Gábor még próbált mindent visszacsinálni. Először sértetten, aztán békülékenyebben. Azt mondta, végleg elveszi az anyjától a kulcsot. Beszél majd vele. Hozzátette, hogy Katalin is nagyon meg van viselve. Nóra hallgatta, és közben egyre világosabban érezte: ha Gábor valóban felfogta volna a lényeget, nem úgy tálalná mindezt, mint valami hatalmas engedményt. Nem az lett volna a kérdés, hogy „hajlandó elvenni a kulcsot”. Ezt már réges-régen meg kellett volna tennie. Nem az számított volna, hogy „majd beszél vele”. Azon a napon kellett volna mellé állnia, amikor az anyja átlépte a határt.
A legbeszédesebb jelenet nagyjából két héttel később történt. Addigra már szinte sosem ettek együtt, de még mindig egy fedél alatt aludtak. Egy este Gábor – talán abban bízva, hogy sikerül meglágyítania, talán csak megszokásból – megszólalt:
– Tegnap voltam anyánál. Még mindig nem érti, miért haragudtál meg rá ennyire. Azt mondja, ő csak világosabbá akarta tenni az előszobát.
Nóra akkor ránézett, és hirtelen minden különös élességgel kirajzolódott előtte: Gábor sem érti. Nem csupán Katalin nem. Ő maga sem. Mindössze megtanulta óvatosabban megválogatni a szavait, nehogy újabb robbanást idézzen elő. Legbelül azonban továbbra is azt gondolta, hogy az egész ügy néhány tönkretett tapétacsíkról és Nóra túlzott indulatairól szól.
Ezután Nóra beadta a válókeresetet.
Nem csapott jelenetet, nem rendezett drámát. Összekészítette az iratokat, újra találkozott az ügyvéddel, előkereste a régi lakása eladásához kapcsolódó papírokat, a bankszámlakivonatokat, valamint az új ingatlan adásvételi szerződését. Hamar kiderült, hogy a helyzet valóban nem olyan egyszerű, mint hogy a férj összepakol és távozik. A házasság jogilag házasság marad. A közös ráfordításokat, a fenntartási költségeket, a későbbi felújításokat mind külön kell bontani és igazolni. Nóra dühe ekkorra már nem lángolt úgy, mint a botrány napján. Inkább száraz, fegyelmezett elszántság maradt benne. Leginkább az döbbentette meg, mennyi energiájába kerül megvédeni valamit, aminek eleve nem is lett volna szabad vita tárgyává válnia.
Gábor úgy fogadta a válás hírét, mintha őt érte volna árulás.
– Vagyis te tényleg szétrombolsz mindent? – kérdezte hitetlenkedve.
– Nem – felelte Nóra. – Ez akkor omlott össze, amikor az anyád letépte a tapétát, te pedig azt magyaráztad nekem, hogy ez nem tragédia.
A férfi dühöngött. Aztán kérlelni kezdte, hogy gondolja meg magát. Később azzal érvelt, hogy élhetnek távolabb Katalintól, és többé nem engedik be a lakásba. Majd újra elvesztette a türelmét, és azt bizonygatta, hogy Nóra egy teljesen hétköznapi családi helyzetből csinál színházat. Ő pedig eközben egyre tisztábban látta: Gábor sértettsége mögött nincs valódi felismerés. Csak az kellemetlen neki, hogy a felesége nem bizonyult olyan engedékenynek, amilyennek ő szerette volna.
Végül Gábor az anyjához költözött. Ugyanoda ment, ahová az első napon is látványosan elvonult, abban a reményben, hogy Nóra majd lehiggad, és minden visszarendeződik. Csakhogy ezúttal már nem pár napról volt szó. Most a holmijait is vitte.
Nóra nem puszta óvatosságból cserélt zárat. Hónapokkal később is összerezzent, ha lépéseket hallott a lépcsőházban, és néha azon kapta magát, hogy egy értelmetlen gondolat villan át rajta: mi van, ha Katalin megint valahogy bejut? Az emberből nem egyik napról a másikra kopik ki az a belső készültség, amelyben állandóan védekeznie kellett.
A válás tovább húzódott, mint szerette volna. Nem azért, mert bármelyikük romantikus bizonytalanságban vergődött volna, hanem a lakás miatt. Az ingatlan ügye tényleg összetettebbnek bizonyult annál, mint hogy egyszerűen ki lehet jelenteni: a férj elköltözött. Nórának iratokkal kellett alátámasztania, hogy a pénz, amelyből a lakást megvásárolták, a házasság előtti otthona eladásából származott. Járt kormányablakban, földhivatali iratokat kért ki, régi banki dokumentumok után kutatott, előkereste az ingatlanossal váltott üzeneteket, igazolta a garzon eladásának dátumát, a pénz útját, majd azt is, hogyan került be az összeg az új lakás vételárába. Fárasztó volt, megalázó és kijózanító. Valaha azt hitte, egy házasságban nem kell majd bizonygatnia azt, ami magától értetődő. Tévedett.
Katalin természetesen saját magát tekintette a megbántott félnek. Közös ismerősökön keresztül Nórához is eljutott, hogy az anyósa mindenkinek azt meséli: a menye „a tapéta miatt vált el”, és hogy a mai nőknek már semmi lelkiismeretük nincs. Nórát ez addigra szinte meg sem érintette. Nem azért, mert érzéketlenné vált, hanem mert belefáradt abba, hogy olyasmit magyarázzon, amit minden felnőtt embernek értenie kellett volna. Nem a tapéta volt az ok. Még csak nem is önmagában a kulcs.
A valódi ok sokkal mélyebben volt. Az, hogy a férje megengedte az anyjának, hogy úgy rendelkezzen Nóra otthonában, mintha az a sajátja volna. Az, hogy éveken át lekicsinyelte Nóra bosszúságát, feszültségét, tiltakozását. Az, hogy amikor végre határozottan ki kellett volna mondania: „Anya, nincs igazad”, ő inkább a kényelmesebb utat választotta, és azt mondta: „Ne fújd fel.” Másnak ez talán apróságnak tűnhetett. Nórának nem volt az.
Amikor minden lezárult, Nóra még sokáig nem tudott nyugodtan végignézni azon az előszobán. A tapétát végül újra kellett rakatni. Sokba került, és az egész művelet kellemetlen volt, de már nem fájt úgy, mint azon az első napon. Viszont valahányszor a mester megkérdezett valami apróságot a falakkal kapcsolatban, Nóra határozottan, habozás nélkül válaszolt. Ilyenkor saját maga számára is furcsán újnak tűnt. Mintha végre nem kellett volna bocsánatot kérnie azért, hogy a saját otthonában ő dönt.
Gábor időnként még írt neki. Hol valamilyen papír miatt, hol szinte ok nélkül. Egyszer egy üzenetet is küldött: „Kár, hogy ilyen ostobán tettük tönkre az egészet.” Nóra elolvasta, de nem válaszolt. Mert az „ostobán” szó megint úgy állította be a történteket, mintha véletlen félrecsúszás lett volna.
Pedig abban semmi sem volt véletlen.