De világméretű drámát csinálni belőle azért mégiscsak furcsa.
– Vagyis most komolyan itt állsz, és őt véded? – Nóra hangja már nem emelkedett, de éppen ettől lett még élesebb.
– Én a józan észt védem – felelte Gábor. – Senki nem halt meg, a lakás áll. Anya, persze, hiba volt, hogy nélkülünk nekiláttál, de Nóra is…
– Ne merészelj kettőnket egy szintre tenni – vágott közbe Nóra. – Ezt még egyszer ne.
Katalin azonnal sértetten összeszorította a száját, mintha ő lenne az, akit igazságtalan támadás ért.
– Látod, Gábor? Én megmondtam. Neki már az elejétől ilyen volt a hozzáállása hozzánk…
– Anya, most inkább hallgass egy kicsit – mondta Gábor fáradtan.
Csakhogy ezen a ponton már késő volt hallgatni. Nóra előtt nem pusztán az anyósa állt a maga ostoba magabiztosságával. Sokkal inkább a férjét látta, aki ismét a legkényelmesebb utat választotta: nem akart igazán szembemenni az anyjával, ezért inkább azt várta volna el a feleségétől, hogy „ne fújja fel” az egészet.
– Akkor tisztázzuk – mondta Nóra, és már kizárólag Gáborra nézett. – Anyád többé nem lép be ebbe a lakásba. Soha. A kulcsokat pedig kérem. Most.
– Nóra, azért te is túlzásba esel – kezdte Gábor.
– Nem. Ti ketten estetek túlzásba. Méghozzá túl régóta.
– Anya csak segíteni akart.
– A te anyád engedély nélkül megbontotta az előszobám falát, amíg mi nem voltunk itthon. És te még mindig azzal takarózol, hogy „segíteni akart”.
– Hagyd már abba, hogy mindent a te pénzedre meg a te lakásodra vezetsz vissza! – csattant fel Gábor. – Mintha én itt senki lennék!
– Most pontosan úgy viselkedsz, mintha az lennél, Gábor. Úgy, mint aki még azt sem fogja fel, miért elfogadhatatlan ez az egész.
– Mert nem lehet egy családot tapéta miatt szétverni!
– Ezt a családot most nem a tapéta veri szét.
Gábor még mondani akart valamit, de Nóra már érezte, hogy vége. Innen nem volt értelme tovább magyarázni. Amíg a férje ezt pusztán felújítási vitának látta, nem pedig annak, hogy neki joga van biztonságban érezni magát a saját otthonában, addig túl mély szakadék húzódott köztük.
Katalin közben elkezdte összeszedni a tapétatekercseket és a szerszámokat, miközben arról panaszkodott, hogy „majdnem infarktust kapott ettől a fogadtatástól”. Nóra nem válaszolt neki. Egyetlen szót sem. Csak Gábort figyelte. Gábor pedig őt nézte, immár haraggal a szemében, mert láthatóan nem számított rá, hogy a helyzet ennyire kicsúszik a kezéből.
– Rendben – mondta végül. – Ha idő kell, hogy lenyugodj, akkor elmegyünk. Anya, gyere, szedd össze magad.
– Nem időre van szükségem – felelte Nóra. – Hanem arra, hogy senki ne gazdálkodjon többé az otthonomban a hátam mögött.
– Most az indulataid beszélnek belőled.
– Belőled pedig a kényelem.
Gábor gúnyosan felhorkant.
– Persze. Mindenki rossz, csak te vagy tökéletes.
Nóra erre már nem pazarolt választ. Odalépett az ajtóhoz, és kitárta.
– Menjetek.
Gábor az anyjával együtt látványosan távozott. Nem úgy, hogy bevágta volna az ajtót, vagy jelenetet rendezett volna. Annál rosszabbul. Olyan ember arckifejezésével ment el, aki biztos benne, hogy a felesége most egyszerűen kiborult, de pár nap múlva majd lehiggad. Aki már előre elképzelte, hogy leülnek beszélni, ő elismeri, hogy az anyja hibázott, de hozzáteszi, hogy Nóra is túllőtt a célon, aztán minden szépen visszakerül a megszokott mederbe. És ez a magabiztos várakozás, hogy ő majd úgyis megenyhül, valamiért különösen mélyen vágott Nórába.
Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, a lakásra csend telepedett. Csak ekkor vette észre, mennyire remeg a keze. Végigment az előszobán, lehajolt egy leszakadt tapétadarabért, majd a megcsupaszított falra nézett. Furcsa módon nem sírta el magát. Pedig talán sokan éppen akkor roskadtak volna össze. Benne viszont inkább minden megdermedt, mintha valami belül jéggé fagyott volna.
Aznap este szinte semmit sem csinált. Leült a konyhában, megivott két pohár vizet, aztán újra végigsétált a lakáson. A telefonja többször rezgett: Gábor üzeneteket küldött. Először rövideket. „Ne tegyünk tönkre mindent.” „Nyugodj meg.” Később hosszabbakat. „Anya tényleg segíteni akart.” „Holnap megbeszélhetjük normálisan.” Nóra egyetlenegyre sem válaszolt.
Éjjel alig aludt. Feküdt a sötétben, és nemcsak az előszobai jelenet pörgött a fejében, hanem minden, ami odáig vezetett. Az első alkalom, amikor Katalin egy fazék étellel beállított. Gábor nevetése, amikor ő bosszankodott emiatt. A vállvonogatás, amikor szóvá tette a kulcsot. Az a végtelenül idegesítő „ugyan már, mi van ebben”, amellyel minden egyes határsértést aprósággá silányított. Hajnalra már nem úgy gondolt az egészre, mint egy veszekedésre. Egészen tisztán látta: ha most enged, legközelebb még rosszabb lesz. Ma tapéta. Holnap átrendezik a bútorokat. Holnapután kitalálják, hogy a hálószoba falát át kell festeni, mert „úgy sokkal otthonosabb”. Gábor pedig minden alkalommal azt fogja kérni tőle, hogy ne csináljon tragédiát.
Reggel lakatost hívott.
A döntés meglepően nyugodtan született meg benne. Talán túlságosan is nyugodtan, úgy, ahogyan az ember akkor cselekszik, amikor belül már minden eldőlt, és csak a gyakorlati lépések maradtak hátra. A szakember ebéd után érkezett, gyorsan kicserélte a zárbetétet, nem kérdezősködött feleslegesen. Nóra fizetett, és az előző nap óta először érzett valami halvány megkönnyebbülésfélét.
Gábor este tudta meg, amikor egyedül, az anyja nélkül állított be.
– Te tényleg lecseréltetted a zárat? – kérdezte már a küszöbről.
– Igen.
– Normális vagy? És ha este jövök haza, te meg nem vagy itthon?
– Akkor felhívtál volna.
– Nóra, most már tényleg túl messzire mész.
– Nem, Gábor. Most végre azt teszem, amit már akkor meg kellett volna tennem, amikor kiderült, hogy anyádnak kulcsa van.
Gábor bement a konyhába, leült, és fáradt ingerültséggel nézett rá.
– Jó. Rendben. Tegyük fel, hogy anya hibázott. De legalább azt beismerhetnéd, hogy ekkora cirkuszt rendezni egy felújítás miatt nem normális.
– Megint a felújítás – mondta halkan Nóra.
– Mi más lenne? Az, hogy szerette volna, ha szebb lesz nálunk?
– Nem. Az, hogy azt hitte, joga van rendelkezni az otthonom felett. És az, hogy te úgy gondolod, ezt meg lehet magyarázni.
– A mi otthonunk felett, Nóra.
– Nem. Az én otthonom felett, amelybe mindent beletettem, amim már előtted megvolt. És amelyet a te anyád valamiért kísérleti terepnek tekint.
Gábor arca abban a pillanatban megkeményedett.
– Na, tessék. Már kezdődik is. Rögtön az, hogy „az én otthonom”. Akkor én itt mégis mi vagyok?
– A férjem. Az az ember, akinek elsőként kellett volna megállítania az anyját. Nem pedig nekem előadást tartania néhány letépett tapétacsíkról.
Még sokáig vitatkoztak. Most már Katalin nélkül, spakli nélkül, a padlón heverő tapétacafatok nélkül, de ettől a beszélgetés egyáltalán nem lett könnyebb. Gábor makacsul azt hajtogatta, hogy Nóra túl élesen reagált, hogy elég lett volna egy bocsánatkérés, meg az, hogy Katalin visszaadja a kulcsot, nem kellett volna ekkora törést okozni. Nóra pedig újra és újra azt mondta: nem a kulcsról van szó, és még csak nem is a falról. Hanem Gábor hozzáállásáról. Arról, hogy nem lát gondot ott, ahol számára az elv a legfontosabb. A férfi egyre dühösebb lett, mert érezte, hogy kicsúszik alóla a talaj. Nóra pedig azért lett mind ingerültebb, mert ugyanazokat az érveket hallotta körbe-körbe, mintha egy zárt folyosón járnának.
Aztán egyszer csak Gábor kimondta:
– Te egyszerűen mindig mindent azon mérsz le, hogy te több pénzt tettél bele.
Ez már valóban aljas ütés volt. Nóra azért évek óta tudatosan kerülte ezt a témát, mert nem akarta, hogy a házasságuk könyveléssé változzon. Soha nem vágta a fejéhez, hogy az indulótőke az övé volt. Nem kezdett számolgatásba.