Később, amikor már dühében maga is gúnyolódott ezen, úgy fogalmazott: nem azért, mintha hullát rejtegetett volna a szekrényben. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy az otthon számára szent terület volt. Olyan hely, ahol semmi sem történhet a tudta és beleegyezése nélkül. Különösen azok után, hogy hosszú éveken át küzdött azért, hogy végre rendes lakásuk legyen. Már maga a gondolat is szinte testi rosszullétet okozott neki, hogy Katalin bármikor előveheti a saját kulcsát, kinyithatja az ajtót, és besétálhat.
Akkor össze is vesztek emiatt. Nóra egyenesen kimondta: a kulcsot vissza kell kérni. Gábor viszont azzal próbálta csillapítani, hogy ez túlzás, a kulcs csak „biztonsági tartalék”, és senki nem akar visszaélni vele. Nóra végül engedett. Nem azért, mert meggyőzték. Inkább csak belefáradt abba, hogy újra és újra ugyanazt magyarázza. És ahogy az ember ilyenkor gyakran áltatja magát, ő is abban reménykedett: talán tényleg nem fogja senki rendszeresen használni.
De használni kezdték.
Nem úgy, hogy Katalin mindennap megjelent volna náluk. Ennyire azért nem fajult el a helyzet. Viszont kéthetente egyszer simán előfordult, hogy benézett, amikor ők nem voltak otthon. Egyszer egy üveg savanyú uborkát hozott át. Máskor csak „megnézte, mennyire ült meg minden a felújítás után”. Volt, hogy függönyöket akart odaadni. Egy alkalommal pedig Nóra hazaérve észrevette, hogy az előszobában nem ott áll a kis ülőpad és a cipőskosár, ahol korábban. Gábor végül bevallotta, hogy az anyja „csak egy kicsit átrendezte, mert úgy kényelmesebbnek látta”.
Nóra akkor már nem egyszerűen mérges volt. Akkor már figyelmeztetett.
– Gábor, ennek nagyon rossz vége lesz – mondta neki este, amikor kettesben maradtak. – Komolyan beszélek. Mondd meg anyádnak, hogy ne jöjjön ide nélkülünk, és kérd vissza tőle a kulcsot.
– Ugyan már, semminek nem lesz rossz vége. Túldramatizálod.
Ezt a szót, hogy „túldramatizálod”, később még sokszor felidézte magában.
A taxi húsz perc múlva fékezett le a ház előtt. Nóra kifizette az utat, szinte kiugrott az autóból, és majdnem futva ment fel az emeletre. A lakás ajtaja nem csupán nyitva volt. Tárva-nyitva állt. Már a küszöbről látta, hogy az előszoba padlóján letépett tapétadarabok hevernek.
És akkor valami végleg elszakadt benne.
Katalin a fal mellett állt egy régi kardigánban, egyenes szoknyában és otthoni papucsban, mintha nem is valaki más frissen felújított lakásában lenne, hanem a sajátjában, egy nagytakarítás kellős közepén. Az egyik kezében spaklit tartott, a másikban egy tekercs halvány, apró virágmintás tapétát. A drága, új tapéta egy részét, amelyet Nóra alig egy hónappal korábban választott ki és ragasztott fel, már leszedte. A fal csúnyán, cafatokban meredezett, mintha megsebezték volna. A padlón szétszórva feküdtek a leszakított darabok. A ragasztó szaga olyan erős volt, hogy abból azonnal ki lehetett következtetni: ez nem öt perce kezdődött.
Katalin teljes nyugalommal fordult hátra.
– Jaj, Nórácska, már itt is vagy? Épp Gábort akartam hívni, hogy szóljon neked előre, nehogy megijedj. Meglepetésnek szántam. Nézd csak meg, milyen volt itt ez a tapéta, kész komorság. Én viszont találtam valami sokkal szebbet, világosabbat, otthonosabbat.
Nóra néhány másodpercig csak állt. Hol a falat nézte, hol a spaklit, hol Katalin arcát. Ez pontosan az a fajta pillanat volt, amikor a harag még nem alakul át azonnal kiabálássá. Előbb egyszerűen nem fér bele az ember fejébe, amit lát.
– Mit művel? – kérdezte végül Nóra.
– Hát mondom, átalakítom egy kicsit. Legalább az előszobát emberi formába hozom. Gábor is említette már régebben, hogy ide valami világosabb jobban illene.
Amikor Gábor nevét kimondta, Nórában minden egyszerre robbant.
– Ez nem a maga lakása, hogy eldöntse, mi tetszik benne és mi nem! Ezt a lakást mi vettük meg a férjemmel, ráadásul az én pénzemből! Fejezze be, hogy itt rendezkedik, és mindent a saját ízlése szerint alakít át, miközben mi dolgozunk! Menjen el innen!
Olyan hangon kiáltotta ezt, hogy saját maga is hallotta, a hangja már majdnem visításba csap át. De nem tudta megállítani magát. Mert ez már sok volt. Nem egy megjegyzés. Nem egy kéretlen tanács. Nem egy odébb tolt ülőpad. Ez a nő ott állt az ő előszobájában, és letépte a falról a drága tapétát, csak mert úgy gondolta, ő jobban tudja.
Katalin először elsápadt, aztán egy pillanat alatt elvörösödött.
– Mégis hogy beszélsz velem? – kapott levegő után. – Én értetek fáradozom, te meg kidobsz?
– Igen! Kidobom! Mert nincs joga itt semmihez hozzányúlni!
– Nincs jogom? – csattant fel sértetten Katalin. – A férjed, ha nem felejtetted volna el, az én fiam! És ő is itt lakik!
– És akkor mi van? Ettől még nem teheti tönkre a felújítást!
– Tönkretenni? Én éppen megmentem titeket ettől az ízléstelenségtől! Egy normális anya igenis szól, ha a fiatalok valami borzalmat ragasztanak a falra.
Nóra közelebb lépett hozzá, szinte egészen elé állt.
– Azonnal tegye le azt a spaklit, és adja ide a kulcsokat.
– Miféle kulcsokat? – húzta ki magát Katalin felháborodva.
– Amelyekkel bejött ide.
– Eszem ágában sincs. Gábor adta nekem. Ha odaadta, akkor megbízik bennem.
– Akkor most felhívom a rendőrséget, és közlöm velük, hogy egy idegen ember a lakásomban rongálja a tulajdonomat.
– Csak próbáld meg! – emelte fel a hangját Katalin is. – Hát már teljesen elvesztetted a józan eszedet? Segíteni akartam neki, erre ő…
Így üvöltöztek egymással az előszobában, a letépett tapétacsíkok és a sebesre kapart fal között, egészen addig, amíg Gábor meg nem érkezett. Nóra még a taxiból felhívta, és olyan hangon parancsolta haza, hogy azonnal induljon, hogy abból Gábor is megérthette: ez nem olyan helyzet, amit telefonon el lehet intézni. Körülbelül negyedóra múlva lépett be, lihegve, vállán a táskájával, és már az arcokra pillantva látta, hogy békés beszélgetésre aligha van esély.
– Mi folyik itt? – kérdezte, bár a válasz ott hevert előtte a padlón.
– Kérdezd meg az édesanyádat – vágta rá Nóra hidegen. – Úgy döntött, hogy a távollétünkben újratervezi a felújítást.
Gábor körbenézett az előszobában. Végigmérte a falat, a padlón heverő darabokat, aztán az anyja kezében lévő tapétatekercset. Az arca megrándult.
– Anya, ezt azért nem kellett volna ilyen erősen kezdeni – mondta.
Nóra abban a pillanatban azt hitte, megüti. Nem azért, mert Gábor nem kezdett el ordítani. Hanem azért, ahogyan fogalmazott. „Ilyen erősen.” Mintha az lett volna a baj, hogy Katalin túl nagy lendülettel fogott hozzá, nem pedig maga az, hogy egyáltalán hozzányúlt bármihez.
– Erősen? – ismételte Nóra lassan. – Komolyan? Te így nevezed ezt?
– Nóra, előbb nyugodj meg.
– Nem. Most te fogod elmagyarázni, miért tépi le az anyád a tapétát a falunkról a saját otthonunkban!
Katalin, ahogy megérezte, hogy a fia talán mellé áll, azonnal felélénkült.
– Gáborkám, nézd már meg te is, mi volt itt. Sötét, komor, nyomasztó. Én csak rendesen meg akartam csinálni, hogy szebb legyen. Erre beront, és úgy ordít velem, mintha valami ellenség lennék.
– Mert a felújításomnak pontosan az ellensége! – vágta rá Nóra szinte sikoltva.
– Ne dramatizáld túl – húzta el a száját Gábor. – Leszedett pár csík tapétát, és akkor mi van? Visszaragasztjuk, vagy teszünk fel másikat. Nem dőlt össze a világ.
Ez volt az a reakció, amely végleg kirántotta Nórát a maradék önuralmából. Mert ebben a pillanatban minden kristálytisztán összeállt előtte. Gábor nem egyszerűen nem értette, miért van ő ennyire felháborodva. Ő őszintén azt hitte, hogy a probléma néhány letépett tapétacsík. Nem a határok átlépése. Nem az, hogy az anyja a saját lakásukként rendelkezik az otthonukkal. Nem az, hogy ez nyílt betolakodás. Csak egy elrontott falrész, amelyet szerinte legfeljebb újra lehet tapétázni.
– Neked ez csak „pár csík”? – kérdezte Nóra nagyon halkan.
– Mi más lenne? Igen, anya túlzásba esett, ezt elismerem.