– Nóra, kérlek, ne húzd fel magad rögtön, jó? – szólalt meg Gábor a telefonban olyan hangon, hogy Nóra már a mondat vége előtt tudta: otthon megint történt valami.
Éppen a lépcsőn jött lefelé az irodaházban, egyik kezében a táskáját szorította, a másikban a telefont tartotta. Aznap váratlanul hamarabb véget ért a munkaideje. A szomszédos részlegen összeomlott a rendszer, az ügyfeleket elküldték, így Nóra egyszer csak azt vette észre, hogy majdnem két órával korábban szabadul, mint szokott. Először még örült is neki. Az elmúlt hetek teljesen kiszipolyozták: költözés az új lakásba, a felújítás maradék gondjai, munkahelyi határidők, papírok, ügyintézés, végtelen háztartási apróságok. Mindez úgy torlódott egymásra, hogy már arra sem emlékezett, mikor ért haza utoljára úgy, hogy nem volt késő este.
Csak arra vágyott, hogy nyugodtan beugorjon egy boltba, vegyen joghurtot, kávét, meg macskaeledelt az anyja kandúrjának, akit hétvégére magához kellett vennie. Aztán hazamenjen, átöltözzön, és legalább fél órán át csak üljön a csendben.
Gábor hangja azonban egyetlen pillanat alatt elrontotta ezt a rövid, törékeny megkönnyebbülést.
– Mi történt? – kérdezte Nóra, miközben már érezte, ahogy belül lassan felkúszik benne az ismerős ingerültség.
– Semmi komoly – vágta rá Gábor túl gyorsan. – Csak anya beugrott hozzánk. Hát… megnézni valamit. Ne aggódj, jó?
A „anya beugrott” szavaknál Nóra megállt a kijárat közelében, és félrehúzódott, hogy elengedje a mögötte érkezőket. Mert ha volt az életükben valaki, akinél mindig pontosítani kellett, mit is „nézett meg”, és hová is „ugrott be”, az Katalin volt.
– Gábor, beszélj érthetően – mondta Nóra visszafogott, de feszült hangon. – Mit csinál ott?
– Semmi különöset. Tudod, nem tetszett neki az előszoba. Azt gondolta… szóval úgy döntött, kicsit rendbe hoz valamit. De ne kezdj el idegeskedni, kérlek. Nem történt katasztrófa.
Nóra két másodpercig hallgatott. Pontosan kettőig.
– Te odaadtad anyádnak a kulcsot, hogy nélkülünk bemenjen, és valamit „rendbe hozzon” az én lakásomban?
– A mi lakásunkban, Nóra.
– Gábor.
– Nóra, várj már, nem rossz szándékból csinálta. Csak segíteni akart. Majd meglátod…
A mondat végét Nóra már nem hallgatta meg. Kinyomta a hívást, kilépett az utcára, és olyan arccal intett le egy taxit, hogy a sofőr inkább meg sem kérdezte, miért mordult rá szinte a cím bemondásakor. Az egész út alatt úgy érezte, mintha belülről fűtené valami. Nem pusztán harag volt ez. Ott bujkált benne az a kellemetlen, jeges bizonyosság is, amely akkor jelenik meg, amikor az ember pontosan tudja: megint az történt, amire már többször előre figyelmeztetett.
Az új lakással egyébként sem ment minden simán már a kezdetektől fogva. Nem a vásárlás része volt a legnehezebb, az legalább nagyjából átláthatóan zajlott. Nóra eladta a házasság előtti garzonját, azt a kis lakást, amelyre még jóval Gábor megismerése előtt kezdett félretenni. Nem volt nagy, egy csendesebb lakóövezetben állt, de az övé volt. Éveken át alig ment nyaralni, állandóan számolgatta a pénzt, mellékállásokat vállalt, csak hogy minél előbb kifizesse a hitelt. Mire Gábor belépett az életébe, a lakás már tehermentesen az ő nevén volt.
Később összeházasodtak, egy ideig ketten éltek abban az egyszobás otthonban, majd három év után úgy döntöttek, nagyobb helyre van szükségük. Így vették meg a tágasabb, kétszobás lakást. A vételár jelentős részét Nóra korábbi ingatlanának eladásából fedezték. Gábor is hozzátette a magáét, később együtt fizették a fennmaradó költségeket, ezt Nóra soha nem vitatta. De az alap mégis az övé volt. Nem is vágta ezt soha Gábor fejéhez – egészen addig, amíg nem kezdte úgy érezni, hogy talán mégis számítania kellene.
Az új otthon rengeteg energiájukba került. Előbb maga a vásárlás, aztán a felújítás. Nóra eredetileg nem akart ennyi pénzt és erőt beleönteni, de ahogy az lenni szokott, egyik dolog hozta a másikat. Az egyik szakember cserbenhagyta őket, a másik munkáját javíttatni kellett. A konyhabútorra majdnem másfél hónapot vártak. Az előszoba tapétáját Nóra külön választotta ki, hosszasan válogatott, még az üzlet lakberendezőjével is addig vitatkozott, amíg szinte berekedtek, mert pontosan azt a mély, nyugodt árnyalatot akarta, és pontosan azt a textúrát.
Ott mindennek megvolt a helye. Sötétebb falpanel, nagy tükör, beépített szekrény, gondosan kiválasztott lámpák. Nem volt hivalkodó, nem akart palotának látszani, de modern volt, átgondolt, és minden részletében benne volt az a fáradság, amelyet Nóra hónapokon át beletett.
Katalinnak viszont az új lakás az első pillanattól nem nyerte el a tetszését.
Persze mások előtt eleinte azt mondta, amit ilyenkor illik. Hogy ügyesek voltak. Hogy saját otthonhoz jutni nagy dolog. Hogy végre több lett a hely. Ám már az első családi teázáskor elkezdte beleszőni a mondataiba azokat az óvatos, mégis jól célzott megjegyzéseket, amelyekben különösen tehetséges volt.
– Az előszoba azért egy kicsit komor, nem? – jegyezte meg akkor, miközben végigmérte a falakat. – Mostanában mindenki világosabb tereket csináltat. Itt meg olyan, mintha valami szállodai folyosón lennénk.
Később a konyhával akadt baja. Túl sötétek voltak a frontok. A kanapé sem tetszett neki, szerinte túlságosan alacsony volt. Az asztal túl modern. A nappaliban lévő kép pedig „érthetetlen pacsmagolás”. Egyenként talán el lehetett volna engedni ezeket a megjegyzéseket. Csakhogy Katalin nem állt meg a csipkelődésnél. Újra és újra elmagyarázta Gábornak, szerinte hogyan kellett volna mindent rendesen megcsinálni. Milyen tapétát kellett volna választani. Hová kellett volna magasabbra polcot tenni. Melyik falszín lenne barátságosabb. És ami a legbosszantóbb volt: mindezt olyan magabiztossággal adta elő, mintha ő lenne a ház úrnője, akinek a véleményét érthetetlen módon figyelmen kívül hagyták.
Nóra az elején türelemmel próbálta kezelni. Ismerte ezt az anyatípust. Katalin nem volt gonosz, nem volt alattomos a szó egyenes értelmében. Egyszerűen megingathatatlanul hitt abban, hogy az ő ízlése és az ő élettapasztalata az egyetlen helyes mérce. Valóban lehetett benne jó szándék, talán tényleg azt gondolta, hogy segít. Csak hát nála a „jobb lesz így” valahogy mindig azt jelentette: „úgy legyen, ahogy én akarom”.
Gábor, mintha szándékosan nem akarná látni, hosszú ideig nem érzékelte problémának a helyzetet. Vagy legalábbis úgy tett, mintha nem érzékelné.
– Morog egy kicsit, aztán abbahagyja – mondogatta. – Ismered anyát.
– Éppen azért mondom – felelte Nóra. – Morogjon a saját lakásában, ne a miénkben.
Gábor ilyenkor legyintett. Szerinte Nóra túlságosan komolyan vett mindent. Az anyja más generáció, nehezen fogadja el a mai megoldásokat. Belül azért jót akar, ezt Nóra is tudhatná.
Aztán egyszer kiderült, hogy Gábor már korábban odaadott neki egy pótkulcsot.
Nóra teljesen véletlenül szerzett róla tudomást. Egy hétvégén elutaztak Gábor barátaihoz egy vidéki házba, és amikor hazaértek, a hűtőben egy fazék töltött paprikát találtak, mellette cetlivel: „Főztem nektek rendes ételt. Anya.” Nóra először fel sem fogta, hogyan kerülhetett mindez a lakásukba.
– Anya benézett – mondta akkor Gábor egészen természetes hangon. – Már régebben adtam neki kulcsot, csak vészhelyzet esetére.
– Miféle vészhelyzetre?
– Hát, sosem lehet tudni. Ha például meg kell locsolni a virágokat, amikor nem vagyunk itthon. Vagy bármi más.
– És engem erről mikor akartál tájékoztatni?
– Most komolyan, mi ebben akkora ügy?
És éppen ez a „mi ebben akkora ügy” lett az egyik legnagyobb gond. Mert Nóra számára ebben nagyon is sok minden volt. Nem szerette, ha valaki a távollétében belép az otthonába. Egyáltalán nem. Nem azért, mert bármi rejtegetnivalója lett volna.