— Ó… igen, már emlékszem — felelte Krisztina kis szünet után. — Maga volt az, aki akkor azt mondta a tervemre, hogy „esztétikai remekmű a hétköznapi valóság poklában”.
— Örülök, hogy megmaradt önben — hallatszott a férfi hangján a mosoly.
András találkozót javasolt. Semmi különöset, csak egy kávét, egy beszélgetést. Krisztina első ösztöne az volt, hogy visszautasítja. Miféle kávé, miféle ismerkedés, amikor a saját lakásában idegen hadsereg táborozik gyerekekkel, tabletekkel, új zárakkal és végtelen pofátlansággal? Mégis igent mondott.
És valahogy minden más irányt vett, mint amire számított.
Andrásról kiderült, hogy ritka fajta ember: nemcsak hallgat, hanem figyel is. Nem vág közbe, nem magyarázza meg, mit kellett volna másképp csinálnia, és nem tanácsolja azt, hogy „legyen kicsit megértőbb”. Csak ült vele szemben, és amikor Krisztina elmesélte, mi történik a saját otthonában, időnként bólintott.
A harmadik cappuccino után szólalt meg igazán.
— Tudod — mondta halkan —, velem is történt hasonló. Igaz, nem testvérrel, hanem a nagybátyámmal. Elvette a műhelyemet, aztán mindenkivel elhitette, hogy én csak tengődöm és semmire sem viszem. Közben ő szépen kiadta a helyet másnak. Akkor nagyon fájt. És, bevallom, féltem is.
— És aztán? — kérdezte Krisztina.
— Aztán rájöttem valamire. Nem lehet megvédeni egy területet, ha te magad sem hiszed el, hogy a tiéd. Amíg bizonytalan vagy, addig mások zsákmányként fogják szétszedni. De abban a pillanatban, amikor felállsz, és kimondod: „Ez az enyém” — vége. Onnantól nincs alku. Senki sem mer többé csak úgy benyúlni érte.
Krisztina hosszú idő óta először mosolyodott el őszintén. Nem udvariasságból, nem feszülten, nem azért, mert úgy illett. Hanem valóban.
„Hát itt vagy” — gondolta. — „Itt van az az énem, akit már majdnem elveszítettem. Nem a konyhában, ahol a tányérjaimat idegen kezek viszik ide-oda. Nem a hálóban, ahol más gyerekeinek ordítása mellett próbálok levegőt venni. Hanem itt. Egy asztalnál, ahol meghallgatnak. Ahol nemcsak hallják a hangom, hanem értik is.”
Otthon azonban minden a megszokott rendetlenségben fogadta. Emese fiának sapkája a cipősszekrényben hevert. A nagyobbik gyerek zoknija a fürdőszobában ázott. Márk pedig árnyékként osont utána, és suttogva mondta:
— Bírd ki még egy kicsit. Nemsokára elmennek.
— A „nemsokára” pontosan mikor lesz? — kérdezte Krisztina csendesen, de olyan hangon, amelyben nem volt több könyörgés. — Egy hónap múlva? Egy év múlva? Vagy csak akkor, amikor már teljesen összeroppantam?
Márk nem felelt azonnal. Aztán nagy nehezen kibökte:
— Megváltoztál, Krisztina. Túl kemény lettél.
— Nem, Márk. Nem kemény lettem. Csak abbahagytam, hogy puha legyek. Erős mindig is voltam, csak korábban megengedhettem magamnak, hogy ezt ne mutassam.
A férfi nem értette. És ami még rosszabb volt: nem is akarta megérteni.
Ezután jött az újabb jelenet, mintha valaki szándékosan emelte volna a tétet. Márk egy nap hazahozta az anyját. Az anyóst. Erzsébetet.
Az asszony nyugdíjas volt, metsző tekintetű, és amikor beszélt, megvillant az aranyfoga.
— Na, kis háziasszony? — nézett körbe elégedetten. — Ha már befogadtad a családot, az anyát is illik fogadni. Csak pár napról lenne szó. Bár megmondom őszintén, öreg napjaimra akár itt is megpihennék. Kellemes hely.
Ez volt az a pillanat, amikor Krisztinában valami végleg lezárult.
Egy héttel később megérkezett a bírósági döntés. Emesének és a gyerekeknek egy hónapon belül el kellett hagyniuk a lakást. Krisztina azonban nem kívánt tovább várni.
— Három napotok van — közölte velük hideg nyugalommal, úgy, mint aki nem vitát nyit, hanem megnyomja a törlés gombot.
— De… ezt nem teheted… — Márk zavartan rázta a fejét, mintha még mindig abban reménykedne, hogy minden visszafordítható.
— De megtehetem. És meg is teszem. Előre szóltam. Több lehetőség nincs. Sajnálom, hogy őket választottad. Én most magamat választom. Sok szerencsét.
Márk nem válaszolt. Csak állt összeszorított állkapoccsal. Aztán elment velük. A gyerekekkel. A fazekakkal. Még azzal a sámlival is, amit Krisztina amúgy is ki akart dobni.
Két héttel később eladta a lakást.
Egy hónap múlva már máshol élt. Világos, tágas otthonban, erkéllyel. És Andrással.
Búcsúzóul csak néhány sort írt, röviden, szinte üzenetként:
„Elképesztő, milyen gyorsan visszatér az oxigén egy lakásba, ha eltűnik belőle az idegen szag.”
Aztán még hozzátette:
„És még valami: ha nem véded meg a határaidat, ne csodálkozz, amikor mások a lábtörlődön szárítják az alsóneműjüket.”