— Úgy viselkedem, mint valaki, aki a saját lakásában szeretne egy szál fehérneműben kimenni kávét főzni anélkül, hogy közben játékokon kellene átlépkednie. Sajnálom, Márk. Elegem lett abból, hogy vendégként tűrjenek meg a saját otthonomban. Ez az én lakásom. Minden értelemben: erkölcsileg is, jogilag is.
Márk erre nem válaszolt. A tekintetében nem harag ült, hanem félelem. Tudta jól, hogy Krisztina tud gyengéd lenni, türelmes, sőt még gúnyosan kedves is — de csak egy bizonyos pontig. Utána előbújik belőle az az informatikus, aki egyszer huszonnégy óra alatt ezer-nyolcszáz sornyi hibátlan kódot írt. És attól kezdve sem vízilovak, sem „a gyerekek csak ezt a levest eszik meg” típusú érvek nem hatják meg.
Másnap Krisztina nekilátott. Nem csapkodott, nem üvöltözött, nem rendezett jelenetet. Egyszerűen megnyitott egy külön dokumentumot, és elkezdte feljegyezni a történteket: dátumokat, eseteket, megjegyzéseket, minden apró határsértést. Ügyvéddel beszélt. Egyik este még a szokásos sétáját is kihagyta, mert jogi fórumokat böngészett, és végighallgatott egy élő beszélgetést egy karcagi nővel, aki bírósági úton már sikeresen kitette a lakásából a távoli rokonát a családjával együtt.
Aztán történt valami, ami végleg felborította az addigi látszatrendet.
Krisztina hazaért a munkából, bedugta a kulcsát a zárba — és az nem fordult el.
Próbálta egyszer, aztán még egyszer. Semmi. A zárban valamit kicseréltek. Ott állt a saját ajtaja előtt, hideg esőben, bevásárlószatyorral a kezében, mint egy idegen.
Csengetett. Emese nyitott ajtót, a fején törölközővel.
— Jaj, ne csináld már — vetette oda félvállról, miközben hátrébb lépett. — Elromlott a zár, hívtunk szerelőt, kicserélte. Márk majd csináltat neked másolatot.
— Mégis kik vagytok ti, hogy az én lakásomban az engedélyem nélkül zárat cseréltettek?
— Ne ordíts, alszanak a gyerekek — horkant fel Emese. — Együtt lakunk, nem? Minek kell ebből ekkora ügyet csinálni?
— Én nem ügyet csinálok. Én legfeljebb kihívom a rendőrséget, és akkor majd a kapitányságon elmesélheted, miért áll a tulajdonos a saját ajtaja előtt, mintha alamizsnáért könyörögne.
Ekkor Márk megjelent a folyosón. A válla beesett, a szeme alatt sötét karikák húzódtak.
— Krisztina… kérlek, ne kezdd el. Ez csak félreértés.
— A félreértés te vagy. Ami pedig körülötted történik, az már nem véletlen, hanem rendszerhiba.
Bement a hálóba, rácsapta maga mögött az ajtót, és most először nem sírta el magát. Egyetlen könnycseppet sem ejtett. Elővette az összes összegyűjtött papírt, szétterítette őket az ágyon, és nekilátott a kilakoltatási kérelem megírásának. Igen, akkor is, ha gyerekekről van szó. Igen, akkor is, ha „család”. Nem a gyerekekkel volt baja. Hanem azokkal az emberekkel, akik elfelejtették, hogy a határok léteznek. Jogilag is, emberileg is.
Egy hét múlva megtartották az első bírósági meghallgatást. Márk nem jelent meg. Csak egy üzenetet küldött: „Én ezt nem tudom így megoldani. Emesével szemben ez nem tisztességes.”
Amikor Krisztina kilépett a bíróság épületéből, felnézett a borús égre, és hirtelen megértette: most kezdődik az igazi felnőtt élete. Alkuk nélkül. Idegen papucsok nélkül. És anélkül a rettegés nélkül, hogy egyszer valaki majd „kellemetlennek” nevezi.
De ez még csupán a nyitány volt. Mert előtte állt a harmadik fejezet. Egy új emberrel, egy másfajta fordulattal. Olyannal, amely mélyebbre vág majd, és sokkal jobban fog fájni.
A tárgyalóteremben feszült csend ült. Emese úgy foglalt helyet, mintha egy megpróbáltatásokkal sújtott mártír anya lenne, mellette a sablonokból dolgozó ügyvédeivel. Krisztina ezzel szemben egyenes háttal ült, az ölében olyan precízen összeállított iratanyaggal, hogy a bíró többször is meglepetten felvonta a szemöldökét.
Mindenkit meghallgattak. Aztán kitűzték a következő időpontot, és mindenki távozott. Ekkor történt valami, amire Krisztina végképp nem számított.
Aznap este felhívta egy férfi. Nem köntörfalazott, rögtön bemutatkozott.
— Jó estét. András vagyok, építész. Talán emlékszik rám: akkor találkoztunk, amikor az önök cége a honlapunkon dolgozott.