Vékony mosoly volt ez. Éles, mint a penge.
— Milyen kedves. És pontosan mióta lett közös téma az, hogy én mikor mit szoktam csinálni?
— Ugyan már, csak azt szeretnénk, ha otthonos lenne a hangulat — felelte Emese, és kényelmesen elfoglalta a helyet az asztalfőn. — Családiasan. Ne úgy, mintha vendégségben lennénk. Elvégre egy fedél alatt élünk.
— Egy fedél alatt? — ismételte Krisztina halkan. — Vagy inkább az én fedelem alatt?
A konyhára nehéz csönd ereszkedett. A gyerekek közben kuncogva turkálták a tésztát a tányérjukon, Márk pedig töltött magának még egy kis gyümölcslevet, mintha abban reménykedne, hogy a pohár majd pajzsként megvédi.
Krisztina nem szólt többet. Megfordult, bement a hálóba, és magára zárta az ajtót. Hosszú idő óta először sírt. Nem hangosan, nem látványosan, nem úgy, hogy bárki meghallja. Arccal a párnába temetkezve, fojtottan, dühösen. Olyan könnyek voltak ezek, amelyek nem megkönnyebbülést hoznak, hanem még jobban égetnek belülről. Mert egyszerűen nem értette, hogyan jutott odáig, hogy a saját lakásában neki kelljen kiharcolnia egy polcot a fürdőszobában, vagy egy rendes adag vacsorát a saját hűtőjéből.
Aztán felült. Kiment a fürdőbe, megmosta az arcát, és hosszasan nézte magát a tükörben.
— Na jó, Krisztina — mondta a tükörképének. — Informatikus vagy. Végigvittél egy Java-projektet akkor is, amikor mindenki bukásra fogadott. Felújítást vezényeltél le morgó villanyszerelőkkel és késő kőművesekkel. Most komolyan egy olyan nő előtt fogsz meghátrálni, aki még a villákat is fogakkal felfelé teszi a fiókba?
Másnap reggel kinyitotta a laptopját. Beírta a keresőbe: „tulajdonos jogai rokonok beköltözése esetén”. Olvasni kezdett. Aztán nyomtatott. Nem keveset. Jogszabályhelyekkel, bekezdésekkel, magyarázatokkal együtt.
Az étkezőben megint játékok hevertek szanaszét.
Krisztina átlépett egy plüss vízilovat. Nem rúgta arrébb. Egyelőre.
— Ezt viszont ki fogom dobni — jelentette ki, miközben roppanó mozdulattal kiemelt a hűtőből egy lábast, amelyre nagy betűkkel rá volt ragasztva: „NE NYÚLJ HOZZÁ! EMESE”.
— Elment az eszed?! — Emese úgy rontott be a konyhába, mintha riasztották volna. — Abban leves van! A gyerekeim csak ezt hajlandók megenni!
— Milyen érdekes — Krisztina kissé oldalra billentette a fejét. — Vajon miért van az, hogy a te gyerekeid az én hűtőmből esznek, az én szekrényemben tartják a holmijukat, és olyan papucsban járnak, amit az én pénzemből vettetek? Ez már nem leves, Emese. Ez betolakodás, pofátlansággal körítve.
— Hallod te egyáltalán, miket beszélsz? — Emese magához szorította a lábast, mintha csecsemő lenne, és megemelte a hangját. — Nem örökre maradunk itt! Nem zavarunk téged! Neked mindened megvan, jól keresel!
— Pontosan — Krisztina felült az asztal szélére, és keresztbe tette a lábát. — Erről a hangsúlyról beszélek. „Jól keresel.” Akkor nézzük csak tisztán: a lakás az enyém. A hitelt én fizettem. A felújítást én intéztem. Márk még egy szegélylécet sem tudott normálisan feltenni, emlékszel? Szerinted ha valakinek van valamije, akkor arra automatikusan rá lehet telepedni? Esetleg osszam szét a fizetésemet is minden hónapban?
Emese arca kipirult. Ő azok közé a nők közé tartozott, akiknek mindig „nehéz sorsuk” van, akiket „senki sem ért meg”, miközben a gyerekei a legújabb táblagépeken játszanak, ő pedig esténként olyan krémmel keni be az arcát, amely egy kisebb vagyonba kerül, de természetesen „egy barátnő ajándékozta”.
— Irigy vagy, igaz? — sziszegte hirtelen. — Azért, mert neked nincs gyereked. Ezért vagy ilyen keserű. Mi legalább család vagyunk, összetartunk. Te meg… te csak egy zsugori nő vagy informatikus arccal.
Krisztina lassan felállt. Olyan lassan, ahogy a filmekben szokott a főhősnő, mielőtt végre kimondja azt, amire a nézők már régóta várnak.
— Te pedig szemtelen vagy. És nem vagy a családom. Csak egy ember vagy, aki beköltözött az otthonomba, és úgy viselkedik, mintha valami sorsoláson megnyerte volna. Csakhogy nem nyerted meg. Egyszerűen csak nagyon ügyesen befurakodtál.
Ekkor lépett be a konyhába Márk. Fáradtnak tűnt, a haja összevissza állt; nyilván mindent hallott. Látszott rajta, hogy közbe akar szólni, de már későn érkezett.
— Lehetnél egy kicsit kedvesebb — mondta halkan. — Emese a családunk. Te pedig úgy viselkedsz, mintha ez az egész csak rólad szólna.