— Ezt most komolyan gondoljátok, vagy valami rossz vicc? — Krisztina a saját konyhája ajtajában állt, ujjai között egy kihűlt kávéscsészét szorongatva. — Ki magyarázná el nekem, miért úszik a fürdőszobámban gyerekjáték, és mi az a kék víziló a kád mellett?
A nappali kanapéja felől, anélkül hogy bárki is odafordult volna, Márk kényelmes, elnyújtott hangja válaszolt:
— Kriszti, most ezen akadsz fenn? Lillának jön a foga, csak azzal a vízilóval tud elaludni. Ennyire sajnálod tőle?
A padlón, az étkezőasztal mellett idegen baba hevert, mellette egy félig megrágott alma barnult, a díszpárna alól pedig egy műanyag pisztoly nyele kandikált ki. Abban a lakásban, amelyet Krisztina a saját erejéből vett meg, forintról forintra félretéve, esténként munka után építőanyag-akciókat böngészve, hirtelen albérleti hangulat telepedett meg. Csakhogy itt már nem ő tűnt a háziasszonynak.
— Márk, esetleg lenne kedved megbeszélni, meddig tart még ez az egész? — fordította a tekintetét a férjére, aki pechére éppen nagyon elmerült a laptopján nyitott könyvelési táblázatokban. — Amikor azt mondtad, „átmenetileg”, én nem három hónapra gondoltam. Ráadásul az én otthonomban.
Márk felemelte a fejét, de a szemét továbbra sem szakította el a képernyőről.
— Kriszti, ne csináld már. Te is beleegyeztél. Azt mondtad, maradjanak egy kicsit. Emesének most tényleg nehéz: elvált, nincs munkája, ott a két gyerek… Olyan nagy dolog segíteni?
— Segíteni? — Krisztina szárazon felnevetett. — Nekem nem a segítséggel van bajom. Csak szeretném tudni, pontosan mikor változott át a „segítsünk rajta” azzá, hogy „adjuk át neki a terepet”. Ma még unikornisos sampon áll a zuhanyzómban, holnap meg, Isten bocsássa meg, beírja a címemet állandó lakcímnek.
Márk nagyot sóhajtott, majd félretolta a laptopot. Ez nála már komoly jelzésnek számított: beszélgetni készült. Egyébként inkább eltűnt a teendői mögött.
— Figyelj, szerintem te túlgondolod. Emese a nővérem. Amikor kellett, mindig mellettem állt. Emlékszel, még az esküvő előtt is segített kiválasztani neked a ruhát.
— Igen, és azóta sem hagyja, hogy megfeledkezzek róla. — Krisztina összefonta maga előtt a karját. — Most pedig ebből arra következtetett, hogy köntösben mászkálhat a lakásomban, és üvölthet a gyerekeivel, miközben én amerikai partnerekkel ülök Zoom-megbeszélésen. Nagyon elegáns, tényleg.
A gyerekszobából éles visítás hallatszott, aztán valami nagyot csattant. Utána rövid, röfögésszerű hang következett. Minden bizonnyal megint az a szerencsétlen víziló került főszerepbe.
— Ő egyszerűen… nem érzi, hol a határ — mondta végül Márk. — Most nagyon össze van borulva az élete. Te meg erős vagy, önálló, mindent kézben tartasz…
— Látom, nálad legalább elméletben minden kézben van. A gyakorlatban viszont én próbálok egyedül nem megőrülni egy lakásban, ahol otthonosság helyett óvodai káosz van, reggeltől estig pedig a nővéred hangját hallgatom. Próbáltad már neki kimondani azt a bonyolult szót, hogy „kérlek”?
Márk hallgatott. Válasz nem érkezett. Az utóbbi időben amúgy is egyre kevesebb válasza maradt, mióta Emese beköltözött hozzájuk. Mintha a nő nem csupán két bőröndöt és egy babakocsit húzott volna maga után, hanem Márk akaratának maradékát is.
Este Krisztina kimerülten ért haza a munkából. Nehéz nap állt mögötte, újabb határidő, és egy megrendelő, aki szerette „egyszerűen, kézzel-lábbal” elmagyarázni az igényeit, csak éppen mindig mások idegein taposott közben. Krisztina mindössze csendre vágyott. Arra, hogy bekapcsoljon egy kis jazzt, töltsön magának egy pohár bort, és legalább pár órára elfelejtse, hogy a fal túloldalán gyerekek ordítanak.
Csakhogy a lakásban már terítettek. Vacsorához. Nem ő, nem az ő kérésére, és végképp nem az ő szabályai szerint.
— Neked is raktunk ki tányért — szólt Emese, hátra sem nézve. — Igaz, köret már nem maradt, elfogyott. De te este úgysem szoktál enni, ugye?
Krisztina mozdulatlanná dermedt, aztán elmosolyodott.