Amint belépett, értetlenül állt meg a küszöb közelében. A dolgozók mind bent voltak, mégsem végzett senki semmilyen munkát. A levegőben dermedt csend ült, az arcokon pedig egyszerre látszott a rémület, a kimerültség és az a fajta tehetetlen kétségbeesés, amely akkor telepszik az emberekre, amikor már nem látnak kiutat.
Nóra odalépett az egyik kolléganőhöz.
– Mi történt, Erika?
Az asszony fáradtan legyintett.
– Nóra, jobb, ha nem is kérdezed. Úgy néz ki, mindannyian állás nélkül maradunk. És Tamásnak sem lesz többé cége.
– Ezt hogy érted?
– Az a szerződés, aztán a többi baj… A számlákat befagyasztották, nincs hozzáférés a pénzhez. Kész, vége. Innen nincs tovább.
– Nem lehet ilyen gyorsan letenni a fegyvert – mondta Nóra halkan, de határozottan. – Valamit még tehetünk.
Azzal lassan levette a fejéről a kendőt. A körülötte állók döbbenten meredtek rá. A haja gondosan formázva omlott a vállára, a fülében apró, de feltűnően tiszta fényű gyémánt fülbevalók ragyogtak. Ezután nyugodt mozdulattal kibújt a munkaköpenyből is. Nem viselt estélyit, de azonnal látszott, hogy Nóra soha nem választott olcsó, jelentéktelen darabokat.
Egyetlen szó nélkül megindult Tamás irodája felé. Nem kopogott, csak benyitott.
Tamás felkapta a fejét.
– Téged nem tanítottak meg arra, hogy kopogni illik? – kérdezte, és a hangjában több volt a meglepetés, mint a harag.
Nóra megállt az asztala előtt.
– Szervusz, Tamás. Én vagyok az. Nóra.
A férfi néhány másodpercig csak nézte, aztán lassan összevonta a szemöldökét.
– Nóra? Várj… Te voltál itt a takarítónő?
A következő pillanatban mintha egy másik gondolat villant volna át rajta.
– Akkor te… te tetted tönkre a vállalkozásomat? Azt hittem, bosszút akarsz állni rajtam.
Nóra megrázta a fejét.
– Bosszút? Miért? Azért az egyetlen igazán szép emlékért, ami valaha megmaradt nekem?
A férfi elhallgatott.
– Nem én állok emögött, Tamás – folytatta Nóra. – Mindent el fogok mondani. És tudok segíteni. De cserébe neked is meg kell ígérned valamit: segítesz nekem talpra állítani a saját cégemet.
Hosszú ideig beszéltek. Majdnem egy teljes óra telt el, mire Tamás minden részletet megértett Gáborról, a machinációiról és arról, milyen helyzetbe sodorta Nórát. Amikor végre összeállt benne a kép, csak hátradőlt, és halkan megszólalt:
– Akkor ez egészen más megvilágításba kerül. Őt senki nem fogja védeni. Ezeket az ügyleteket meg lehet támadni, sőt vissza is lehet fordítani. Igen, veszteségünk lesz, de nem fogunk belerokkanni. Van egy elképzelésem. Nézd csak…
Mindketten az iratok fölé hajoltak. Halk hangon egyeztettek, számokat írtak fel, nyilakat húztak, újabb és újabb lehetőségeket vetettek papírra. Egyikük sem sejtette, hogy közben az ajtó túloldalán szinte az egész iroda felsorakozott, és lélegzet-visszafojtva próbálta kihallani, mi történik odabent.
Végül Tamás kiegyenesedett.
– Nóra, te tényleg zseniális vagy. Ezt egyszer már mondtam neked, és most sem tudok mást mondani. De van valami, amit nem értek.
Nóra felpillantott rá.
– Mire gondolsz?
– Hogyan tudtál hozzámenni egy ilyen hitvány emberhez?
Nóra ajkán halvány mosoly jelent meg.
– Talán azért, mert te nem kérted meg a kezem. Így aztán maradt ez a lehetőség.
Tamás fájdalmasan elmosolyodott.
– Azért nem kértelek meg, mert akartalak ugyan, de láttam az arcodat, amikor kiderült számodra, hogy tíz évvel idősebb vagyok nálad.
– Erről majd máskor beszélünk – zárta le Nóra. – Most fontosabb dolgunk van. Azt javaslom, költözz hozzám egy időre. Nálam van riasztó, kamerák, őrzött bejárat. Fogalmam sincs, mire készülhet még a férjem.
– Elfogadom – bólintott Tamás. – És köszönöm. Őszintén szólva én sem tudom, mire képes. Az ember évekig él valaki mellett, aztán egyszer csak rájön, hogy egy szörnyeteggel osztotta meg az életét.
– Akkor kezdjük el?
Tamás sokáig nézte őt, majd egy lépéssel közelebb ment.
– Mondd meg őszintén… félsz tőle? Hónapokon át rejtőzködtél. Miért döntöttél mégis úgy, hogy előjössz és segítesz nekem?
Nóra szelíden elmosolyodott.
– Talán azért, mert belőled még maradt bennem valami szép.
Tamás lassan biccentett.
– Akkor lássunk munkához.
Kinyitotta az iroda ajtaját, de azonnal megtorpant. A recepción és a folyosón legalább harminc ember állt, mind őket figyelte, feszült, várakozó tekintettel.
– Maguknak nem a helyükön kellene lenniük? – kérdezte először szigorúan, ám a következő pillanatban már más hangon folytatta. – Tudom, min megyünk most keresztül. De kaptunk még egy esélyt. Egy ember tudása és tapasztalata most kapaszkodót adott nekünk.