Azt akarta megkapni, ami a törvény és a józan igazság szerint is járt neki.
Gábor tajtékzó dühében cafatokra tépte a borítékot, a papírdarabokat a padlóra szórta, majd magából kikelve ordítani kezdett a titkárnőjével. Előbb az ügyvédjét hívta fel, aztán az anyját.
— Ez a nő teljesen megőrült! — üvöltötte a telefonba. — El akarja venni tőlem a céget! Az én vállalkozásomat, amit a két kezemmel építettem fel!
Erzsébet azonnal ráerősített a fia haragjára:
— Én mindig mondtam, hogy ez csak a pénzedre hajt! Nézd meg, mire vetemedik ez a senkiházi! De ebből nem lesz semmi, majd mi megmutatjuk neki, hol a helye!
Gábor azonban a legfontosabbról mit sem sejtett. Arról, hogy Júlia nem egyik napról a másikra szánta el magát. Évek óta készült erre. Tudott a megcsalásról. Tudott a „soproni üzleti útról” is, ahová Gábor valójában Viviennel, a titkárnőjével ment. Tudott arról, hogyan csorgatta ki a cégből a pénzeket különféle köztes vállalkozásokon át, hogy eltüntesse a nyereséget és kevesebb adót fizessen. És arról is, hogy több vagyontárgyat az anyja nevére íratott, nehogy válás esetén Júlia bármit is követelhessen belőlük.
Júlia eközben egy ügyvédi iroda tárgyalójában ült, szemben egy középkorú nővel, akinek tekintete hűvös volt és metszően éles. Sorra tette elé az iratokat, számlakivonatokat, szerződésmásolatokat és feljegyzéseket. Az ügyvédnő, Katalin, némán olvasta át őket, időnként alig észrevehetően felvonta a szemöldökét.
— Alapos munkát végzett — jegyezte meg végül. — Honnan szerezte mindezt?
— Vártam — felelte Júlia csendesen. — Nagyon sokáig vártam.
Elmondta, hogy nem bosszúból cselekszik. Nem Gábor tönkretétele hajtja, hanem az igazság. Pénzre szüksége van, de nem fényűzésre: a gyerekek jövőjét akarja biztonságban tudni, és végre elindítaná a saját vállalkozását. Régóta dédelgetett álma volt egy lakberendezési stúdió.
— Nem kell nekem az ő birodalma — mondta halkan, de határozottan. — Csak azt kérem, ami jogosan az enyém.
Amikor kilépett az ügyvédi iroda ajtaján, majdnem összeütközött egy idegen férfival. Negyvenöt év körüli lehetett, kifogástalan szabású öltönyt viselt, kezében iratmappát tartott. Udvariasan félreállt, hogy elengedje, és egy pillanatra egymás szemébe néztek. Júliának különös érzése támadt, mintha látta volna már valahol ezt az arcot, de nem tudta felidézni, hol.
— Elnézést — mondta a férfi enyhe mosollyal.
— Semmi baj — válaszolta Júlia, és továbblépett.
Akkor még nem tudhatta, hogy ez az ember, Tamás, pénzügyi auditor, hamarosan meghatározó szerepet kap az életében.
Néhány nappal később Gábor hívni kezdte. A telefonja szinte megállás nélkül rezgett és csörgött, Júlia azonban sokáig nem vette fel. Végül, amikor mégis beleszólt, Gábor azonnal rázúdította a dühét, esélyt sem adva neki, hogy közbevágjon.
— Háborút akarsz? Ezt találtad ki? Nélkülem senki vagy! Felfogod, hogy egy fillér nélkül foglak hagyni? Ezt még nagyon meg fogod bánni!
Júlia megvárta, amíg kifullad, aztán nyugodt hangon ennyit mondott:
— Gábor, tudok a soproni „üzleti utadról” Viviennel. A háború nem most kezdődött. Hanem akkor, amikor te megszűntél emberként tekinteni rám.
Letette a telefont. A keze remegett, mégis furcsa békesség ereszkedett rá. Életében először nem rettegett attól, mit hoz a holnap.
Egy hét múlva Erzsébet megjelent nála. Úgy rontott be a lakásba, mint egy vihar, szeme szikrákat szórt.
— Tönkreteszed a családot! — vágta rá már a küszöbről. — Add vissza Gábornak a céget, és hagyj minket békén! Tudod jól, milyen hirtelen haragú. Felindulásból mondta ezt a válást. Ülj szépen csendben, tűrj, ahogy más asszonyok is tűrnek!
Júlia nézte az anyósát, és hirtelen kristálytisztán látta mindazt, amit húsz éven át nem akart kimondani. Ez a nő soha nem tekintette őt családtagnak. Még embernek sem igazán. Csak ingyenes szolgálónak, aki a fiát kiszolgálja, hallgat, mosolyog, és nem kérdez.
— Nem, Erzsébet — felelte Júlia, és a hangjában acél csendült. — Én többé nem fogok tűrni. És igen, azt is tudom, hogy a nyaraló az ön nevén van, miközben az én pénzemből vették. Ezt sem fogják megúszni.
Erzsébet arca megnyúlt. Erre nem számított. A mindig halk, engedelmes menyéről azt hitte, semmit sem lát, semmit sem ért. Próbált volna visszavágni, de a szavak elakadtak a torkában.
— Menjen el — mondta Júlia higgadtan. — És mondja meg a fiának, hogy készen állok végigmenni ezen az úton.
Pár nappal később Júlia már Tamás irodájában ült. Katalin ajánlotta neki a férfit, mint megbízható pénzügyi auditort. Amint belépett, azonnal felismerte: ő volt az, akivel az ügyvédi iroda ajtajában összeütközött.
— Micsoda véletlen — mosolyodott el Tamás. — Úgy tűnik, mi mostantól ugyanazon az oldalon állunk.
Tamás hosszasan tanulmányozta Gábor cégének iratait. Ahogy egyre mélyebbre ásott a papírok között, az arca mind komorabbá vált.
— Itt nagyon érdekes dolgok vannak — szólalt meg végül. — A férje nemcsak kapzsi, hanem meglepően óvatlan is. A cégből vagyonokat tüntetett el.