Strómanok mögé rejtett vállalkozásokon keresztül mozgatta át az eszközöket, csak hogy kibújjon az adófizetés alól. Ez már nem egyszerű trükközés, Júlia. Ez büntetőügy lehet.
Júlia arca elsápadt. Sejtette, hogy Gábor nem mindig tisztességes módszerekkel dolgozik, de arra nem számított, hogy ilyen messzire ment.
— Ezt akarja felhasználni ellene? — kérdezte Tamás, miközben figyelmesen nézte.
— Én igazságot szeretnék — felelte Júlia csendesen. — De nem akarom börtönbe juttatni a gyerekeim apját. Csak azt kérem, ami jogosan megillet. Semmi többet.
Tamás lassan bólintott. A tekintetében elismerés villant.
— Ritka tartása van. Sokan az ön helyében nem tudnának ellenállni a bosszú kísértésének.
A tárgyalás napja mindennek a tetőpontja lett. Gábor drága, magabiztos ügyvéddel érkezett, és úgy viselkedett, mintha a győzelem már előre az övé volna. Féloldalas vigyorral pillantgatott Júlia felé, megvetéssel a szemében. Meg volt győződve róla, hogy a bíróság neki ad majd igazat.
Ám amikor az ügyvédje nekilátott bemocskolni Júliát, és pénzszóró, semmirekellő asszonynak állította be, Júlia nem kezdett mentegetőzni. Katalin tanácsát követve nyugodtan elővette az iratokat. Régi banki bizonylatok másolatait, amelyek bizonyították, hogy Gábor vállalkozása Júlia örökségéből indult el. A Tamás által feltárt adóügyi kimutatásokat. Végül pedig Gábor üzenetváltásait a szeretőjével, köztük azt a mondatot: „Hamarosan megszabadulok attól a buta libától.”
A bírónő arca megkeményedett. Hol a papírokra, hol Gáborra nézett, és a tekintetében egyre nyíltabban jelent meg az undor. Gábor homlokán izzadság gyöngyözött, a korábbi önelégült mosoly nyomtalanul eltűnt. Suttogva magyarázott valamit az ügyvédjének, az azonban csak tehetetlenül széttárta a kezét.
— Tisztelt bíróság, szünetet kérek! — csattant fel Gábor.
A bírónő azonban nemet intett.
Az ítélet valósággal letaglózta. Júlia megkapta a közös vagyon felét, beleértve az üzleti részesedést is. Emellett jelentős összegű kártérítést ítéltek meg neki az elszenvedett lelki sérelmek miatt. Gábor számára mégis az volt a legijesztőbb, amikor a bírónő megjegyezte: az adóelkerülésre vonatkozó dokumentumokat továbbítják az illetékes hatóságoknak.
Amikor Júlia kilépett a tárgyalóteremből, a tavaszi napfény szinte elvakította. Feleségként veszített, emberként azonban visszanyerte önmagát. Tamás mellé lépett, és megkérdezte, volna-e kedve meginni vele egy kávét.
— Örömmel — mondta Júlia, és hosszú évek óta először mosolygott igazán.
Két év telt el. Júlia belsőépítészeti stúdiót nyitott abban a helyiségben, amelyet a per során visszaszerzett Gábortól. A régi autószerviz irodájából barátságos, világos műhely lett, ahol kávéillat keveredett a frissen nyomtatott tervrajzok papírszagával. Júlia lefogyott, új ruhatárat alakított ki, és a mozdulataiban megjelent az a magabiztosság, amelyet korábban évekre elveszített. Egy napfényes, parkra néző lakásban élt, és volt mellette egy férfi, aki tisztelte és értékelte. De nem ő jelentette Júlia átalakulásának lényegét. A legfontosabb az volt, hogy Júlia újra megtalálta saját magát.
Gábor közben próbálta menteni, ami menthető, de az adóhatósági vizsgálat és a hírnevét ért csapások lassan felőrölték a vállalkozását. Azok, akiket korábban barátainak hitt, elfordultak tőle, amikor megtudták, hogyan bánt a feleségével. Az üzlet hanyatlani kezdett. Gábor egyre gyakrabban nyúlt italhoz, és napról napra mélyebbre süllyedt a keserűségben.
Egy este, egy csaknem üres étteremben ült egy pohár konyak mellett, és felhívta Júliát. A telefon éppen akkor rezgett meg Júlia zsebében, amikor vacsorát készített a gyerekeinek és az unokájának.
— Júlia… — Gábor hangja rekedt volt, erőtlen és szánalmas. — Talán… túl messzire mentünk. Ostoba voltam. Bocsáss meg.
Júlia ránézett a kijelzőre. Nem érzett diadalt, nem érzett kárörömöt sem. Csak ürességet és megkönnyebbülést. Szó nélkül megszakította a hívást, majd visszafordult a vágódeszkához, és tovább szeletelte a zöldségeket.
A lánya születésnapjára ajándékkal érkezett. A lakásban meleg, otthonos hangulat uralkodott. Az asztal körül ott ültek a gyerekei, az unokája és Tamás is. Nevetés, beszélgetés, poharak csilingelése töltötte be a szobát. Gábor nem volt jelen.
Júlia fia, aki időközben komoly, felnőtt férfivá érett, felemelte a poharát.
— Anya, tudod… büszkék vagyunk rád.
Júlia torkát hirtelen szorítás fogta el. Elmosolyodott, megköszönte a szavait, aztán kilépett az erkélyre, hogy vegyen egy mély levegőt.
Tiszta éjszaka volt, az égen fényesen ragyogtak a csillagok. Júlia a korlátnak támaszkodott, és beszívta a hűvös levegőt. Eszébe jutottak Gábor szavai arról a végzetes évfordulóról: „Szégyen vagy, nem feleség.” Halkan, keserű mosollyal felnevetett, majd suttogva ennyit mondott:
— Azt hitted, összetörök. Pedig én csak az alkalomra vártam, hogy végre élni kezdjek.
Még egy darabig kint maradt, figyelte a csillagok remegő fényét, aztán visszament a lakásba, azok közé, akik valóban szerették.