Holnap reggel kilencre.
Ezután felállt az asztaltól, magához vette a szerény kis kézitáskáját, amelyet még öt évvel korábban vásárolt egy leárazáson, és nyugodt léptekkel az ajtó felé indult. Nem sietett, nem tört ki zokogásban, nem kapaszkodott semmibe. Úgy távozott, mint egy asszony, aki végre kilép egy nevetséges cirkuszból, amelyhez már semmi köze.
A háta mögül Erzsébet éles, rikácsoló hangja csapott utána:
– Gyere vissza, te aljas nő! Még nem fejeztük be!
Júlia azonban még csak vissza sem fordult. Hallotta, ahogy Gábor valamit kiabál a vendégeknek, kétségbeesetten próbálva menteni az est maradék méltóságát. A társaság felbolydult, suttogások, felháborodott megjegyzések, kíváncsi kérdések zsongtak mögötte. De mindez már távolinak és jelentéktelennek tűnt. Hosszú évek óta először érezte azt, hogy valóban él.
A taxiban, miután beült a hátsó ülésre, lehunyta a szemét. Egyetlen pillanat alatt végigfutott előtte az egész addigi élete. Húsz évvel korábban tehetséges építészhallgató volt, ígéretes jövő előtt állt, rangos mesterképzésre járt. Gáborral közös barátok egyik összejövetelén ismerkedett meg. A férfi akkor ellenállhatatlannak tűnt: magabiztos volt, nagyra törő, és úgy beszélt, hogy az ember könnyen elhitte neki a lehetetlent is. Csillagokat ígért az égről. Júlia pedig hitt neki.
Abbahagyta a tanulmányait, mert Gábor meggyőzte arról, hogy nincs értelme éveket vesztegetnie diplomákra, amikor ott van mellette ő. Az apjától örökölt jelentős összeg lett Gábor első autószervizének indulótőkéje. Akkoriban a férfi esküdözött, hogy ez csak átmeneti megoldás, mindent visszafizet, és közösen építenek majd vállalkozást.
– Szülni fogsz nekem egy fiút, aztán jöhet a karriered is, mindenben támogatlak – mondogatta, miközben a kezét csókolgatta.
Júlia először kislánynak adott életet. Gábor dührohamot kapott.
– Én örököst akartam! – üvöltötte a szülészeten, mit sem törődve azzal, hogy a nővérek is hallják.
Később megszületett a fiuk is, csakhogy addigra Júlia már teljesen belesüppedt a mindennapok végtelen taposómalmába. Pelenkák, főzés, mosás, takarítás és örökös fáradtság között lassan elveszítette önmagát. Gábor egyre távolabb került tőle. Durvább lett, parancsolóbb, türelmetlenebb. Minden egyes forinttal elszámoltatta, amit a háztartásra adott, mintha Júlia nem a felesége, hanem valamelyik beosztottja lett volna.
– Ugyan hová mennél te dolgozni? – gúnyolódott rajta. – Már semmihez sem értesz, legfeljebb a főzéshez. Maradj csak otthon, és örülj, hogy még megtűrlek.
Amikor csak alkalma nyílt rá, kicsinyítette és megalázta. A partnerei feleségeihez hasonlítgatta, azokhoz a nőkhöz, akik ápoltan, drága ruhákban, magabiztos mosollyal jelentek meg mellette. Ugyanakkor soha nem adott Júliának pénzt sem szép ruhára, sem fodrászra, sem kozmetikusra.
– Minek neked ilyesmi? – kérdezte mindig értetlenkedve. – Úgyis otthon ülsz. Ki látna téged?
Júlia sokáig tűrt. Eleinte a gyerekek miatt. Később már csak megszokásból. Elhitette magával, hogy ez jutott neki, hogy ez az élete, és talán nem is érdemel többet. Ám valahol mélyen, a kiábrándultság és a kimerültség vastag rétege alatt, parázsként izzott benne valami. Egy apró, makacs lázadás.
Miközben Gábor a saját birodalmát építette, Júlia csendben újraépítette önmagát. Ez lett az ő titka, a rejtett fegyvere. Éjszakánként, amikor a férje már aludt, vagy megint későig bent maradt az irodában, elővette a régi laptopját, és tanult. Online lakberendezési tanfolyamokat végzett, gyakorolt, terveket készített. Közösségi oldalon blogot indított, ahol névtelenül osztotta meg látványterveit, alaprajzait, ötleteit. Idővel ügyfelei is akadtak, olyan emberek, akik felismerték az ízlését és a tehetségét. Álnéven dolgozott, gondosan elrejtőzve Gábor elől.
És közben gyűjtötte az iratokat. Banki bizonylatok másolatait, amelyek igazolták, hogy Gábor vállalkozásának alapját az ő öröksége adta. Nyugtákat, kivonatokat, régi leveleket. Éveken át rakosgatta össze azt a dossziét, sokáig maga sem tudta pontosan, miért. Talán a lelke mélyén mindig is sejtette, hogy egyszer eljön ez a nap.
A taxiban megcsörrent a telefonja. A kijelzőn a lánya neve jelent meg. Júlia felvette.
– Anya, apa hívott, és ordított, hogy megszégyenítetted őt – hallatszott a lány aggódó hangja. – Jól vagy?
– Hosszú idő után először érzem azt, hogy élek – mondta Júlia halkan. – Hamarosan átmegyek hozzád. Beszélnünk kell a lakásról.
Visszacsúsztatta a készüléket a táskájába, majd kinézett az ablakon. A város fényei elmosódva suhantak el mellette: kirakatok, siető járókelők, esti fényben úszó utcák. Hirtelen világosan megértette, hogy eddig mintha ködben, félálomban létezett volna. Most viszont felébredt.
Másnap reggel pontosan kilenckor futár érkezett Gábor irodájába egy vastag borítékkal. Benne voltak a válási papírok, a vagyonmegosztásra vonatkozó kereset, és ami Gábort teljesen váratlanul érte: a cég törzstőkéjében lévő üzletrészek megosztására irányuló követelés is. Júlia nem egyszerűen tartásdíjat kért.