A „Prága” étterem azon az estén úgy morajlott, mint egy felbolydított méhkas. Az egész estére kibérelt, fényűző bankettterem kristálycsillároktól és aranyozott díszítésektől ragyogott. Gábor, az autószerviz-hálózat tulajdonosa és az ünnepség középpontja, az asztalfőn állt, arcát kipirosította a konyak és a saját fontosságába vetett megingathatatlan hite. Negyvenöt éves lett. Körülötte azok ültek, akik számítottak: üzleti társak gyémántokkal ékesített feleségeikkel, gyerekkori barátok, akik időközben az ő alkalmazottai lettek, valamint rokonok, akik megszokták, hogy minden szavát lesik. Az anyja, Erzsébet asszony, a fia jobbján trónolt, méltóságteljesen, akár egy jéghegy, és éppen olyan dermesztő hidegséggel.
Júlia az asztal legszélén kapott helyet. Egyszerű, sötétkék ruhát viselt, amelyet Gábor előző este megvetően csak zsáknak nevezett. Szinte ösztönösen igazgatta a terítőt, figyelte, kinek ürült ki a pohara, intett a pincéreknek, ha valamire szükség volt. Senki sem mondott neki köszönetet. A jelenléte magától értetődőnek tűnt, akár egy bútordarabé. Nem személyként tekintettek rá, hanem egy szerepként: a sikeres férfi tartozékaként. Feleség. Háziasszony. A gyerekei anyja.
Erzsébet asszony közelebb hajolt hozzá, és összeszorított ajkai mögül, szinte sziszegve odavetette:
– Júliácska, miért ülsz itt úgy, mintha idegen lennél? A férjed születésnapját ünnepeljük, te meg olyan arcot vágsz, mintha temetésen lennél. Mosolyogj már egy kicsit. Mutasd meg, milyen szerencsés vagy, hogy az én fiam jutott neked.
Júlia felnézett. A tekintetében nem látszott sem düh, sem sértettség. Csak valami végtelen, hamuvá égett fáradtság. Halvány mosolyt erőltetett magára, de az féloldalasra sikerült, és szinte azonnal el is tűnt az arcáról.

Ekkor Gábor felemelkedett a helyéről, kezében pohárral. A zene elhallgatott. A vendégek tiszteletteljes várakozásba dermedtek. Gábor körbehordozta győztes pillantását a termen, majd megállapodott a feleségén. Az arca abban a pillanatban eltorzult a rosszul leplezett ingerültségtől.
– Kedves vendégeim – kezdte, és a sok évnyi vezetői gyakorlat által kimunkált hangja betöltötte a termet. – Ezt a poharat a családra szeretném emelni. Arra, ami igazán fontos az ember életében.
Rövid szünetet tartott, teátrálisan felsóhajtott, aztán hirtelen letette a poharat az asztalra. Az üveg koppanása úgy hasított a csendbe, mintha lövés dördült volna.
– Tudják, mire jöttem rá negyvenöt év alatt? – folytatta hangosan, kihívó éllel. – Arra, hogy az ember nem vonszolhat maga után örökké holtsúlyt.
Júlia felé fordult, és rámutatott. A teremben olyan némaság támadt, hogy az ablakon túlról beszűrődő esti város zaja is hallhatóvá vált.
– Tessék, nézzék meg alaposan. Húsz év házasság. Egy háztartásbeli nő. Se karrier, se hobbi, se szenvedély. Csak levesfőzés, pelenkák és a nagy semmi. Nézzék meg, mivé lett. Te nem feleség vagy, hanem szégyen. Beadom a válókeresetet!
A vendégek felszisszentek. Valaki idegesen felnevetett, mások lesütötték a szemüket. Erzsébet asszony elégedetten préselte össze az ajkát. Gábor ott állt, és láthatóan élvezte a hatást. Könnyeket várt, jelenetet, könyörgést. Azt hitte, Júlia majd belé kapaszkodik, megalázkodik előtte, bocsánatért esedezik, amiért szerinte haszontalan. Már készült is a botrányra, amelyben ő lehet a helyzet ura.
Júlia lassan, nagyon lassan letette a vászonszalvétát az asztalra. A keze alig észrevehetően remegett, de amikor megszólalt, a hangja tisztán és egyenletesen csengett. Felemelte a fejét, egyenesen a férje szemébe nézett, és a várt könnyek helyett halvány, alig látható mosoly jelent meg az ajkán. Olyan ember mosolya volt ez, aki hosszú ideje vár valamire, és végre elérkezettnek látja a pillanatot.
– Végre – mondta halkan.
A szó a halotti csöndben mégis úgy kondult meg, mint egy harangütés.
A teremben dermedt némaság maradt utána. Gábor tátott szájjal meredt rá. Nyilvánvalóan nem erre a válaszra számított. Bármit el tudott volna képzelni: hisztériát, magyarázkodást, könyörgést, csak ezt a nyugodt, szinte diadalmas „végre” szót nem. Egy pillanatra zavar suhant át az arcán, ám azt hamar elöntötte a harag.
– Te nem fogtad fel? – förmedt rá, kétségbeesetten próbálva visszaszerezni az irányítást. – Kidoblak az életemből! Azzal mész el, amiben idejöttél!
Júlia gondosan megigazította a ruhája ujját. Úgy nézett rá, ahogyan Gábor húsz év házasság alatt még soha nem látta. Egy kimerült sebész tekintete volt ez, aki épp most fejezett be egy nehéz műtétet. Nem volt benne gyűlölet. Nem volt benne félelem. Csak megkönnyebbülés.
– Mindent megértettem, Gábor – felelte nyugodtan. – Húsz év után most először valóban meghallottalak. Köszönöm, hogy megkönnyítetted a dolgomat. Az iratokat időben megkapod.
