Levett róla egy töltőt, amelyet már reggel óta keresett, aztán letette az asztalra.
— Azt fogja mondani, hogy szégyent hoztál rá.
— Valószínűleg pontosan ezt fogja mondani — feleltem.
— Levente meg majd azzal jön, hogy miatta veszett össze mindenki.
— Igen, Levente is mondhat ilyesmit — bólintottam.
— Téged ez tényleg nem érdekel?
Ránéztem a férjemre.
— Dehogynem érdekel. Éppen ezért töltöttem kilenc napot azzal, hogy iratokat gyűjtsek, ahelyett hogy már az első este jelenetet rendeztem volna anyádnak. De ha megint oda lyukadunk ki, hogy az ő sértettsége és Levente nehéz sorsa a lényeg, akkor holnap valaki más is úgy dönt majd, nyugodtan kiadhatja az útlevélszámomat, mert „Krisztina megbízható, majd megoldja”.
Tamás leült a székre. Egy darabig csak hallgatott.
— Értem, mit akarsz mondani — szólalt meg végül halkan.
Ezúttal már nem javasolta, hogy telefonáljunk bárkinek.
A panaszlevelet a hétvégén állítottam össze. Ugyanolyan aprólékosan ellenőriztem minden mondatot, mintha munkahelyi anyagot készítenék. Nem arról kellett írnom, hogy az anyósa rossz anya, vagy hogy Levente felelőtlen ember. Ennek semmi köze nem volt az ügy lényegéhez.
A tényeket sorban rögzítettem.
A munkahelyi számomon kerestek egy másik ember tartozása miatt. Közöltem, hogy nem én vagyok az adós, és semmilyen hozzájárulást nem adtam ahhoz, hogy ezen a számon kapcsolatba lépjenek velem. Ennek ellenére a hívások folytatódtak. A kérelmemre a szervezet írásban megerősítette, milyen személyes adataimat kezeli, és azt is megnevezte, kitől kapta meg őket.
A beadvány mellé csatoltam a másolatokat.
Hétfőn elmentem az adatvédelmi hatóság ügyfélszolgálatára. A váróban ketten ültek előttem. Az egyikük átlátszó irattartót szorongatott, a másik, egy nő, a telefonján keresgélt valamit, és időnként nagyot sóhajtott.
Amikor rám került a sor, az ügyintéző átnézte a kérelmet és a mellékleteket.
— A szervezet válaszát is csatolja? — kérdezte.
— Igen. Itt van. A második oldalon szerepel, kitől kapták meg az elérhetőségeimet.
Átlapozta a papírt.
— A híváslista a munkáltatótól származik?
— A belső irodai rendszer bejövő hívásnaplójából. Ezek azok a dátumok és telefonszámok, amelyek megmaradtak.
Az ügyintéző összevetette a mellékletek számát, majd a másodpéldányt átvételi jelzéssel visszaadta.
Az egész kevesebb időt vett igénybe, mint a családi beszélgetéseink Leventéről.
Kiléptem az épületből, a lepecsételt példányt betettem a mappámba, és elindultam dolgozni.
Mónika asszony este hívott fel.
Nem tudtam, Tamás mondta-e el neki, vagy Levente bukkant fel ismét, és ő továbbított neki valamit a saját értelmezésében. A hangja kemény volt.
— Te tényleg panaszt tettél ellenem?
— Beadványt nyújtottam be a személyes adataim felhasználása és a munkahelyemre érkező hívások miatt — válaszoltam. — Mellékeltem hozzá a szervezet válaszát is, amelyben leírják, kitől kapták meg az adataimat.
— Vagyis ellenem. Ne csűrd-csavard.
— Nem csűrök semmit. A beadványban pontosan az szerepel, ami történt.
— Rokonként neveztelek meg, nem kezesként! Csak azt akartam, hogy Levente végre jelentkezzen.
— Akkor Leventénél kellett volna elérned, hogy jelentkezzen.
— Én az anyja vagyok! Nem nézhetem tétlenül, ahogy szorongatják.
— Én pedig nem viselhetem helyette ezt a nyomást a munkahelyemen.
Az anyósom hangja megemelkedett.
— Neked egy darab papír fontosabb, mint a család?
Az íróasztalom szélén fekvő panasz másolatára pillantottam.
— Nem, Mónika asszony. Nekem az fontos, hogy a családunkban senki ne osztogassa más telefonszámát és címét csak azért, mert neki éppen úgy kényelmesebb.
— Elég lett volna megkérned, hogy többet ne tegyek ilyet.
— Megkértelek már azon az estén. Te azt felelted, hogy nem történt semmi különös.
A vonal túlsó végén néhány másodpercig csak a lélegzését hallottam.
— És most mi lesz velem?
— Nem én döntöm el, kivel mi történik. Én azt jelentettem be, amit az adataimmal tettek. A többit azok vizsgálják ki, akiknek ez a dolguk.
— Szóval így bánsz velem.
— Nem. Így bánok a saját telefonszámommal, a saját címemmel és a saját munkámmal.
Ő szakította meg először a hívást.
Néhány hét múlva megérkezett a válasz a beadványomra. Egyszer elolvastam, elmentettem a többi irat közé, és nem kezdtem családi körlevelet írni róla.
Számomra más volt az igazán lényeges.
A hívások abbamaradtak.
Előbb eltelt a hétfő. Aztán a kedd. Utána az egész munkahét.
Pénteken Emese behozott egy szerződést aláírásra, majd megtorpant az ajtónál.
— Egyébként Levente ügyében már nem keresett senki — jegyezte meg. — Direkt megnéztem az egész heti naplót.
— Jó. Pontosan ezt szerettem volna elérni.
Letette elém a szerződést.
— Pedig már kezdtem hozzászokni, hogy a gyanús számokat cetlikre írogatom.
— Tartsd meg ezt a szokást a beszállítóknál. Ott nagyobb hasznát vesszük.
Emese felnevetett, aztán kiment.
A szerződést betettem a megfelelő mappába, és megnyitottam a következő szállítólevelet.
Levente tartozása természetesen nem tűnt el varázsütésre. Mónika asszony sem változott meg egyetlen beszélgetéstől. Tamás továbbra is őrlődött az anyja és az öccse miatt.
De a munkahelyi telefonom újra munkahelyi telefon lett.
Nekem pedig akkor ennyi is elég volt.