hanem Emese.
Nem sokkal később a központi irodai szám is csörgött ugyanattól az ügytől.
Amikor visszaértem ebéd után, a billentyűzetemen egy apró, sárga öntapadós cetli várt. Rajta az időpont, egy telefonszám és annak a munkatársnak a neve, aki beszélt velük.
Lehúztam a lapocskát a klaviatúráról, és átvezettem mindent a határidőnaplómba.
— Azt kérdezték, mikor lesz bent — mondta Emese. — Én közöltem velük, hogy a dolgozók magánügyeit nem rajtam keresztül kell intézni. Erre a férfi azt kérte, adjam át, hogy Leventének sürgősen vissza kell hívnia őket.
— Levente soha életében nem dolgozott nálunk.
— Pontosan ezt mondtam nekik én is.
Még aznap, egy értekezlet előtt, az igazgató benézett hozzám.
— Krisztina, Emese említette, hogy többször keresték magát valamilyen személyes ügyben. Ugye nincs komoly baj?
Ettől a mondattól jobban tartottam, mint bármelyik beszélgetéstől az anyósommal.
Tizenhét éve dolgoztam ott. Előfordult már, hogy egy vázlatos táblázatban nem stimmeltek elsőre a számok, akadt olyan beszállító, aki csúszott, és olyan is, hogy a banki rendszer lefagyott a legrosszabb pillanatban. De az még soha nem történt meg, hogy a főnökömhöz az én magántartozásaim miatt jusson el bárki. Már csak azért sem, mert nem voltak magántartozásaim.
— Ez nem az én adósságom — mondtam nyugodtnak szánt hangon. — És nem is Tamásé. A férjem öccsét keresik. Valaki az én munkahelyi számomat adta meg a behajtóknak kapcsolattartási elérhetőségként, az engedélyem nélkül. Hivatalos megkeresést már küldtem, és minden hívást dokumentálok.
Az igazgató rápillantott a billentyűzet mellé tett sárga cetlire.
— Akkor kérem, rendezze ezt minél előbb. A céges telefonvonal azért mégsem családi tudakozó.
— Intézem, és igyekszem lezárni az ügyet — feleltem.
Kiment. Nem kaptam fegyelmit. Tulajdonképpen még figyelmeztetésnek sem lehetett nevezni, amit mondott.
Nekem mégis bőven elég volt.
Este Tamás ismét előhozta, hogy felhívja az anyját.
— Tudnia kell, hogy miatta már a munkahelyeden is kérdezgetnek.
— Ezt már az első este hallotta.
— Akkor most keményebben fogalmazok.
— És attól mi változik? Felhívja majd ezeket az embereket, és megkéri őket, hogy töröljék az adataimat? Mi van, ha azt válaszolják, hogy tőle nem is kaptak semmit?
Tamás elhallgatott egy pillanatra.
— Szerinted tényleg ezt mondanák?
— Nem találgatni akarok. Választ akarok kapni.
Néhány nappal később értesítést kaptam arról, hogy a beadványomat befogadták. Utána jött még egy hívás. Már nem a mellékemre, hanem az iroda központi számára.
Azt is feljegyeztem.
Az egész történetnek valami kellemetlen, könyvelői pontossága lett. Dátum. Időpont. Telefonszám. Ki vette fel. Mit kérdeztek.
Mónika korábban bármilyen családi vitát képes volt köddé változtatni. Nem azt mondta, hogy pénzt kért, hanem hogy „megoldást keresett”. Nem beavatkozott, hanem „segíteni próbált”. Nem másra tolta a felelősséget, hanem „nem hagyhatta magára a fiát”.
Egy hívásnapló mellett azonban ezek a mondatok már nem működtek.
A megkeresésem utáni kilencedik munkanapon megérkezett a válasz.
Reggel láttam meg az e-mailt, közvetlenül azután, hogy bekapcsoltam a számítógépet. Nem nyitottam meg azonnal. Előbb kinyomtattam azt a kérelmet, amelyet elküldtem nekik, elővettem a hívásokról vezetett jegyzeteimet, és csak ezután kattintottam a csatolmányra.
A cég felsorolta, milyen kapcsolattartási adataim szerepelnek az informatikai rendszerükben. Mobiltelefonszám. Munkahelyi telefonszám. Lakcím.
Ezek közül egyet sem én adtam meg nekik.
Ezután következett a válasz arra a kérdésre, honnan szerezték meg az adatokat.
A kapcsolattartási információkat telefonos egyeztetés során kapták Mónikától, aki az adós édesanyjaként mutatkozott be. Alul aláírás állt: Júlia, ügyfélmegkeresési osztály.
Kétszer is elolvastam ugyanazt a sort.
Nem azért, mert újdonságként ért.
Hanem mert addig csak Mónika konyhában elhangzott mondatai voltak a kezemben. Most viszont már egy szervezet hivatalos válasza állt előttem.
Rákattintottam a „Nyomtatás” gombra.
A nyomtató az iroda túlsó végében állt. A papír melegen, kissé meghajolva csúszott ki belőle. Odavittem az asztalomhoz, és Emese sárga cetlijei, valamint az első beadványom mellé tettem.
Tamásnak este mutattam meg az iratokat.
Sokáig olvasott. Először az én kérelmemet. Aztán a választ. Végül azt a híváslistát, amelyet Emese nyomtatott ki az irodai rendszerből.
— Itt tényleg az van leírva, hogy anya adta meg? — kérdezte, pedig a mondat ott volt közvetlenül a szeme előtt.
— Igen. A munkahelyi számom és a címem azután került hozzájuk, hogy beszéltek vele.
Tamás levette a szemüvegét, és a pólója szélével megtörölte a lencséket.
— Végig abban reménykedtem, hogy legfeljebb a mobilodat hagyta meg. Hogy tudod… nem gondolta át.
— Átgondolta. Hiszen el is mondta, miért csinálta.
— Hogy rajtad keresztül elérjék Leventét.
— Pontosan ezt akarta — mondtam.
A férjem visszaadta a papírokat.
— És most mit fogsz lépni? — kérdezte Tamás.
— Most panaszt teszek. Mellékelem a saját kérelmemet, az ő válaszukat és a híváslistát.
Összeráncolta a homlokát.
— Vagyis anyára akarsz panaszt tenni?
— Nem fogok koholt vádat írni az anyád ellen. Leírom, mi történt az adataimmal. Ki használta fel őket, honnan kerültek hozzá, és mi zajlott azután, hogy kértem a hívások leállítását. A forrást pedig nem én találom ki, hanem az ő saját válaszukban szerepel.
Tamás az ablakhoz ment, de nem nézett ki rajta. A keze az ablakpárkány felé mozdult.