— …honnan vetted egyáltalán?
— Onnan, hogy egyszer te hívtál róla — felelte Mónika, mintha ez magától értetődne. — Elmentettem. A címet pedig telefon nélkül is tudom.
— És ezt mind kiadtad vadidegen embereknek?
Anyósom sértődötten összeszorította a száját.
— „Vadidegen embereknek”… Krisztina, ne csinálj úgy, mintha valami bűnügy történt volna. Megkérdezték, hol találják Leventét. Én csak annyit mondtam, hogy vannak rokonai, akik el tudják érni. Ebben ugyan mi olyan borzasztó?
Tamás leült vele szemben az asztalhoz.
— Az a borzasztó, anya, hogy Krisztinát ma a munkahelyén zaklatták Levente tartozása miatt. Miért az ő számát adtad meg, és miért nem az enyémet?
Mónika úgy nézett a fiára, mintha a kérdés teljesen gyerekes volna.
— Mert te sem veszed fel, amikor arra kérlek, beszélj az öcséddel. Krisztina viszont nálatok a rendes, összeszedett ember. Ha neki szólnak, ő legalább végigviszi a dolgot.
Abban a pillanatban minden a helyére került.
Nem arról volt szó, hogy anyósom megijedt, összezavarodott, és véletlenül kibökte a számomat. Tudatosan választott engem. Mintha én lettem volna a családi válságkezelő szolgálat ügyeletes titkárnője.
— Vagyis azt szeretted volna, hogy engem szorongassanak, én pedig majd szorongassam Leventét? — kérdeztem halkan.
— Miféle szorongatásról beszélsz már megint? — emelte fel a hangját Mónika. — Felhívtak egy felnőtt nőt egyszer, te meg már úgy fogalmazol, mintha üldöznének. Levente most nehéz helyzetben van. Segítségre van szüksége.
— Annak kell segítenie neki, aki felvette a pénzt. Én nem vettem fel semmit.
— A férjed édestestvére.
— És ettől a munkahelyi telefonszámomat bárkinek oda lehet adni?
Mónika Tamásra pillantott, láthatóan arra számítva, hogy a fia majd a megszokott módon mellé áll.
— Mondd már meg neki te is. Csak makacskodik, elvi kérdést csinál belőle, miközben szegény fiú bajban van.
Tamás levette a szemüvegét, és megdörzsölte az orrnyergét.
— Anya, Levente harmincnyolc éves. És nem volt jogod Krisztina munkahelyi számát az engedélye nélkül kiadni.
Mónika hirtelen összecsatolta a táskáját, amit addig ki sem nyitott.
— Hát ezt is megértem. A saját fiam magyaráz nekem jogokról. Azt hittem, egy család vagyunk, de nálatok úgy látszik, mindenki csak saját magával törődik.
Felállt az asztaltól.
— Igen, átadtam az adataidat a behajtóknak — vetette oda nekem. — Mert veled legalább lehet beszélni. Nem történt ettől semmi tragédia.
Nem válaszoltam azonnal.
Az asztalon ott feküdt a határidőnaplóm. Benne a hívás időpontja és a telefonszám. Mellette a mobilom, amelyben még látszott Mónika előző heti kimenő hívása. Akkor azt kérdezte, nem tudjuk-e, merre jár Levente.
— Rendben — mondtam végül. — Hallottam, amit mondtál. Most már tudom, hogyan kerültek hozzájuk az elérhetőségeim.
Anyósom szemlátomást veszekedésre készült. Talán fenyegetőzésre, talán sírásra. Én azonban csak egyetlen dolgot kérdeztem:
— Te magad mondtad nekik, hogy ez a munkahelyi számom, és megadtad a lakcímemet is?
— Azt mondtam el, amit kérdeztek — felelte. — Elegem lett abból, hogy egyedül takarítsam el Levente zűrjeit.
— Így már teljesen világos — bólintottam.
— Csak nehogy később azt terjeszd, hogy ártani akartam neked.
— Nem fogok semmit terjeszteni. Nekem bőven elég az, amit most kimondtál.
Három perccel később elment. Tamás kikísérte az ajtóig, majd visszajött a konyhába azzal az arccal, amely mindig megjelent rajta, valahányszor az öccséről volt szó.
— Krisztina, beszélek még vele — kezdte. — Csak kérlek, ne legyen ebből háború. Tényleg nem fogja fel, mit tett.
— Tamás, nekem nincs szükségem még egy beszélgetésre az anyáddal. Arra van szükségem, hogy ezek az emberek ne hívogassanak többé a munkahelyemen.
— Megkeresem Leventét.
— Ez sem old meg semmit. Ma felveszi, holnap megint eltűnik. A számom már náluk van.
A férjem leült velem szemben.
— Mit akarsz tenni?
— Először is megtudni, pontosan milyen adatokat tartanak nyilván rólam, és honnan szerezték őket. Nem az anyád elmondása alapján. Írásban.
Másnap a szokásosnál korábban értem be az irodába. Megkerestem annak a szervezetnek a hivatalos ügyfélszolgálati felületét, amelynek nevében hívtak, elővettem az első telefonbeszélgetés adatait, és megírtam a kérelmet. Családi részletek nélkül. Egyetlen mondatot sem szenteltem a lelkiismeretlen anyós témájának.
Leírtam, hogy nem én vagyok az adós, nem járultam hozzá sem a személyes, sem a munkahelyi telefonszámom felhasználásához más tartozásának ügyében, és kérem, közöljék, milyen adataimat kezelik, azokat milyen forrásból szerezték be, valamint milyen jogalapon keresnek engem.
Az aláírt példányt külön elmentettem.
Ezután odamentem Emeséhez.
— Ha Levente miatt megint telefonálnak, kérlek, ne kapcsold be őket — mondtam. — De a számot és az időpontot írd fel nekem. Szükségem lesz rá.
Emese letette a kezéből a tűzőgépet.
— A tegnapi bejövőt már elmentettem. A rendszerünkben megmarad a hívásnapló. Ha kell róla nyomtatás, csak szólj.
— Köszönöm. És kérlek, senkinek ne magyarázz semmit. Ez nem az én tartozásom.
— Nekem már az első hívásból is ennyi jött le — válaszolta Emese. — Ha valakinek a férje öccsét a könyvelésen keresztül próbálják megtalálni, az már önmagában elég furcsa útvonal.
Visszamentem a helyemre, és egy rövid időre majdnem elhittem, hogy ezzel vége is lesz az egésznek.
Nem lett vége.
Két nap múlva újra telefonáltak. Ezúttal nem ültem az asztalomnál, ezért a hívást nem én vettem fel.