Az első telefon után még abban bíztam, hogy a munkahelyi számom valami véletlen folytán került hozzájuk. Amikor azonban egy idegen ember tartozásának ügye már az iroda központi vonalán is megjelent, elhatároztam, hogy utánajárok a papíroknak, és kiderítem, ki adta át a behajtóknak a címemet meg az elérhetőségeimet.
Délelőtt fél tizenegy volt, éppen az augusztusi szállítóleveleket egyeztettem, amikor megszólalt az asztalomon álló telefon. A kijelzőn Emese belső melléke villogott, az irodai adminisztrátorunké. Többnyire beszállítókat vagy a raktár könyvelését kapcsolta hozzám, ezért felvettem, miközben a tekintetem továbbra is a táblázaton maradt.
— Krisztina, van itt egy férfi, kifejezetten önt kéri — mondta Emese a szokásosnál halkabban. — Azt állítja, Levente Morozov ügyében telefonál. Először azt hittem, valami munkahelyi rokoni kapcsolat, de bemondta az otthoni címét is. Kapcsoljam?
Az ujjam megállt annál a sornál, ahol az összeg szerepelt.
Levente a férjem öccse volt. Soha nem dolgozott nálunk, nem vásárolt semmit a cégünktől, és elvileg a munkahelyi telefonszámomat sem ismerhette.
— Kapcsold, Emese. De kérlek, írd fel azt a számot, amelyikről hív — mondtam. — Ha rájövök, mi ez az egész, elmagyarázom.
Egy pillanattal később egy idegen férfihang szólalt meg a vonalban. Udvarias volt, túlságosan is kimért.
— Jó napot kívánok, Krisztina. Levente Morozovot próbáljuk elérni. Az ön telefonszáma kapcsolattartóként van megadva. Kérem, adja át neki, hogy sürgősen vegye fel velünk a kapcsolatot.
— Pontosan ki adta meg a munkahelyi számomat? — kérdeztem.
A férfi kitért a válasz elől. Bemondta a szervezet nevét, megismételte Levente nevét, majd közölte, hogy a tartozás részleteiről velem nem jogosult beszélni.
— Akkor nincs is miről beszélnünk — feleltem. — Nekem semmi közöm az ő kötelezettségeihez. Ez céges telefonszám. Töröljék az adataik közül, és többet ne hívjanak ide.
A férfi elmondott egy betanult mondatot arról, hogy az információt továbbítani fogják az illetékes ügyintézőnek. Már éppen le akartam tenni, amikor még hozzátette:
— Tehát Levente Morozov az Ifjúság utcai címen sem lakik?
Ez az én címem volt.
Nem az anyósom régi lakcíme. Nem Tamás lakása abból az időből, mielőtt összeházasodtunk volna. Hanem a mostani otthonunk címe, ahol a férjemmel már hét éve éltünk.
Letettem a kagylót, és néhány másodpercig csak néztem a céges telefont. Aztán elővettem a határidőnaplómat, és feljegyeztem a hívás időpontját, a telefonszámot, valamint a szervezet nevét.
Emese nagyjából öt perc múlva benézett hozzám. A kezében egy köteg futárborítékot tartott.
— Minden rendben? — kérdezte. — Csak olyan hangon beszélt az a férfi, mintha már régóta keresné önt.
— Engem nem keres senki — válaszoltam, és becsuktam a naplót. — A férjem öccsének az adósságáról van szó. Azt még nem tudom, hogyan került hozzájuk az én számom.
Emese bólintott, és nem faggatózott tovább. Ezt mindig nagyra becsültem benne. Negyvenöt éves korára az ember általában már megtanulja, hogy más magánügyeiben turkálni nem tartozik a munkaköri kötelességek közé.
Aznap estig többször is visszatértem gondolatban a beszélgetéshez. Leventének nem ez volt az első tartozása. Hol egy hitellel csúszott meg, hol ismerőstől kért kölcsön fizetésig, aztán három hónapon át magyarázta, miért alakult éppen most különlegesen az a bizonyos fizetés. Az utóbbi években a legbiztosabb mentőöve Mónika volt.
Az anyósom képes volt egy órán át szidni a kisebbik fiát, majd fogta magát, és elment helyette rendezni a pénzt.
Engem is apránként próbáltak belerángatni ebbe a rendszerbe. Először csak arra kértek, beszéljek Tamással. Aztán arra, nézzek utána, nem lehetne-e Leventét felvenni hozzánk dolgozni. Később már pénzt kértek, „tényleg csak péntekig”. Egy idő után megtanultam nem azonnal válaszolni az efféle kérésekre, és azt is kimondani, hogy Tamással nem fizetjük ki más adósságait.
Azt hittem, ez elég világos.
Este Mónika magától beállított hozzánk. Ritkán szólt előre, ha jönni akart. Már a kaputelefonon csengetett fel lentről, és meg volt győződve róla, hogy időpontot csak idegenekkel kell egyeztetni, családtagokkal nem.
Tamás nyitott neki ajtót. Én a konyhaasztalnál ültem, előttem a határidőnapló és a telefonom.
— Anya, Krisztina szeretne kérdezni tőled valamit — mondta a férjem, miután Mónika levette a cipőjét, és belépett a konyhába.
— Ha megint Leventéről van szó, akkor inkább el se kezdjétek — vágta rá. — Nehéz időszakon megy keresztül. Így is mindenki rajta veri el a port.
— Pontosan Leventéről van szó — mondtam. — Ma felhívtak a munkahelyemen olyan emberek, akik egy tartozás miatt keresik őt. Náluk van a céges számom és az otthoni címünk is. Tudsz róla, honnan szerezhették meg?
Mónika letette a táskáját az üres székre. Az arcán nyoma sem volt meglepetésnek vagy aggodalomnak. Inkább enyhe bosszúság látszott rajta, mintha csak azt kérdeztem volna, miért tette át máshová a cukortartót.
— Persze hogy tudom. Én adtam meg nekik.
Tamás lassan az anyja felé fordította a fejét.
— Anya, mit csináltál?
— Ne rendezz jelenetet — csattant fel Mónika. — Reggeltől estig engem hívogatnak. Levente nem veszi fel a telefont. Mondtam nekik, hogy ott vagytok ti. Elvégre család vagytok.
Ránéztem, és éreztem, ahogy megfeszül bennem valami.
— A munkahelyi számom nem családi elérhetőség.