Leemelte róla a telefontöltőt, amelyet reggel óta keresett, és letette az asztalra.
— Azt fogja mondani, hogy megszégyenítetted — szólalt meg.
— Valószínűleg pontosan ezt fogja mondani — feleltem.
— Márk meg majd azt hajtogatja, hogy miatta veszett össze mindenki.
— Márk is mondhatja éppen így — bólintottam.
— Neked ez ennyire mindegy?
Ránéztem a férjemre.
— Nem mindegy, András. Pont azért nem csináltam jelenetet az első este anyádnál, hanem kilenc napig iratokat gyűjtöttem. De ha megint oda lyukadunk ki, hogy az ő sértettsége meg Márk nehéz sorsa a lényeg, akkor holnap valaki más is úgy gondolja majd, nyugodtan kiadhatja az igazolványszámomat, mert „Katalin úgyis felelősségteljes, majd megoldja”.
András lassan leült a székre.
— Értem, mit akarsz mondani — mondta halkan.
Ezúttal már nem javasolta, hogy hívjunk fel bárkit.
A beadványt hétvégén állítottam össze. Minden mondatot úgy ellenőriztem, mintha munkahelyi hivatalos anyag lett volna. Nem azt kellett bizonygatnom benne, hogy az anyósom rossz anya, vagy hogy Márk felelőtlen ember. Ennek semmi köze nem volt az ügy lényegéhez.
A tényeket írtam le, egymás után.
A munkahelyi számomon kerestek egy másik ember tartozása miatt. Közöltem, hogy nem én vagyok az adós, és nem járultam hozzá ahhoz, hogy ilyen ügyben engem keressenek. A hívások ennek ellenére folytatódtak. Kérésemre a cég írásban visszaigazolta, milyen adataimat kezeli, és azt is megjelölte, kitől kapták meg az elérhetőségeimet.
A kérelemhez minden másolatot csatoltam.
Hétfőn bementem az adatvédelmi hatóság ügyfélszolgálatára. A váróban ketten ültek előttem. Az egyikük átlátszó irattartót szorongatott, a másik, egy középkorú nő, a telefonjában keresgélt valamit, és időnként nagyot sóhajtott.
Amikor sorra kerültem, az ügyintéző átnézte a kérelmet és a mellékleteket.
— A cég válaszát is csatolja? — kérdezte.
— Igen. Itt van. A második oldalon szerepel, kit jelöltek meg az adatok forrásaként.
Átlapozta a papírokat.
— A híváslista a munkáltatótól származik?
— Az irodai telefonrendszer bejövő hívásnaplójából. A dátumok és a megmaradt számok is rajta vannak.
Az ügyintéző megszámolta a mellékleteket, majd a másodpéldányt átvételi bélyegzővel visszaadta.
Az egész kevesebb ideig tartott, mint otthon bármelyik beszélgetésünk Márkról.
Kiléptem az épületből, az átvett példányt betettem a mappámba, és elindultam a munkahelyemre.
Erzsébet asszony este hívott.
Nem tudtam, András szólt-e neki, vagy Márk került megint elő, és adott tovább valamit a maga módján. A hangja mindenesetre kemény volt.
— Te tényleg panaszt tettél ellenem?
— Beadványt nyújtottam be amiatt, hogy a személyes adataimat felhasználták, és a munkahelyemen kerestek — válaszoltam. — Csatoltam hozzá a cég válaszát is, amelyben leírták, kitől kapták meg az elérhetőségeimet.
— Vagyis ellenem. Ne csavard a szavakat.
— Nem csavarom. A beadványban pontosan az szerepel, ami történt.
— Én rokonként neveztelek meg, nem kezesként! Csak azt akartam, hogy Márk végre vegye fel velük a kapcsolatot.
— Akkor ezt Márknál kellett volna elérned.
— Az anyja vagyok! Nem ülhetek tétlenül, miközben szorongatják.
— Én viszont nem viselhetem helyette ezt a nyomást a munkahelyemen.
Az anyósom hangosabban folytatta:
— Neked egy papír fontosabb, mint a család?
Az íróasztal szélén fekvő másolat felé pillantottam.
— Nem, Erzsébet asszony. Az fontos nekem, hogy a családunkban senki ne osztogassa mások telefonszámát és címét csak azért, mert neki éppen úgy kényelmesebb.
— Elég lett volna megkérned, hogy többé ne tegyek ilyet.
— Aznap este megkértelek. Azt felelted, nem történt semmi különös.
A vonal túlsó végén néhány másodpercig csak a lélegzetét hallottam.
— És most mi lesz velem?
— Nem én döntöm el, kivel mi lesz. Én bejelentettem, mi történt az adataimmal. A többit azok vizsgálják, akiknek ez a dolguk.
— Szóval így bánsz velem.
— Nem. Így bánok a saját telefonszámommal, a saját címemmel és a saját munkámmal.
Ő tette le előbb.
Néhány hét múlva megérkezett a válasz a beadványomra. Egyszer elolvastam, elmentettem a többi irat közé, és nem kezdtem családi körlevélbe.
Számomra más volt a lényeg.
A hívások abbamaradtak.
Előbb eltelt a hétfő. Aztán a kedd. Végül az egész munkahét.
Pénteken Nóra behozott egy szerződést aláírásra, de az ajtónál még megtorpant.
— Egyébként Márk ügyében már senki sem telefonált — jegyezte meg. — Külön megnéztem a heti hívásnaplót.
— Jó. Pont ezt szerettem volna elérni.
Letette elém a szerződést.
— Pedig már kezdtem megszokni, hogy cetlikre írogatom a gyanús számokat.
— Tartogasd őket inkább a beszállítókhoz. Ott nagyobb hasznuk lesz.
Nóra felnevetett, aztán kiment.
A szerződést betettem a mappába, és megnyitottam a következő szállítólevelet.
Márk tartozása ettől még nem tűnt el varázsütésre. Erzsébet asszony sem változott meg egyetlen beszélgetéstől. András továbbra is őrlődött az anyja és az öccse miatt.
De a munkahelyi telefonom újra munkahelyi telefon volt.
Nekem akkor ennyi eredmény éppen elégnek bizonyult.