Később a központi telefonszámon is befutott még egy hívás.
Amikor ebéd után visszaértem, a billentyűzetemen egy apró, sárga cetli várt. Rajta az időpont, a telefonszám és annak a kollégának a neve, aki felvette a telefont.
Leemeltem a papírt, és mindent átmásoltam a határidőnaplómba.
— Azt kérdezték, mikor találják önt az asztalánál — mondta Nóra. — Én közöltem velük, hogy a dolgozók magánügyeit nem rajtam keresztül intézik. Erre a férfi azt kérte, adjam át, hogy Márknak sürgősen vissza kell hívnia őket.
— Márk soha életében nem dolgozott nálunk.
— Pontosan ezt mondtam nekik én is.
Még aznap, egy értekezlet előtt, benézett hozzám az igazgató.
— Katalin, Nóra említette, hogy többször keresték önt valamilyen személyes ügyben. Ugye nincs komoly gond?
Ettől a mondattól jobban tartottam, mint bármelyik beszélgetéstől Erzsébettel.
Tizenhét év alatt előfordult, hogy egy munkatáblában nem stimmeltek elsőre a számok. Olyan is volt, hogy csúszott egy beszállító, vagy lefagyott a banki rendszer. De az még egyszer sem történt meg, hogy a főnököm ajtaján valaki az én magántartozásom miatt kopogtasson. Már csak azért sem, mert nem volt tartozásom.
— Ez nem az én adósságom — feleltem. — És nem is Andrásé. A férjem öccsét keresik. Valaki az én munkahelyi számomat adta meg elérhetőségként a behajtóknak, az én hozzájárulásom nélkül. Már elküldtem egy hivatalos kérelmet, és minden megkeresést dokumentálok.
Az igazgató rápillantott a billentyűzet mellé tett sárga cetlire.
— Akkor kérem, rendezze ezt minél előbb. A céges telefonvonal mégsem családi tudakozó.
— Intézkedem, és igyekszem lezárni az ügyet — mondtam.
Kiment. Nem rótt meg. Még csak valódi figyelmeztetésnek sem lehetett nevezni, amit mondott.
Nekem azonban ennyi is bőven elég volt.
Este András megint előhozakodott azzal, hogy fel kellene hívni az anyját.
— Tudnia kell, hogy miatta már a munkahelyeden is kérdezgetnek.
— Ezt már az első este is hallotta.
— Akkor most keményebben fogalmazok.
— És attól mi változik? Felhívja majd ezeket az embereket, és megkéri őket, hogy töröljék az adataimat? És ha azt válaszolják, hogy nem is tőle kapták?
András elhallgatott.
— Szerinted ezt mondanák?
— Nem találgatni akarok. Választ akarok kapni.
Néhány nap múlva értesítés érkezett, hogy a beadványomat befogadták. Aztán újabb hívás jött. Ezúttal már nem a belső mellékemre, hanem a központi irodai számra.
Azt is felírtam.
Az egész történet lassan kellemetlen, könyvelői pontosságot kapott. Dátum. Időpont. Telefonszám. Ki vette fel. Mit kérdeztek.
Erzsébet korábban bármilyen családi vitát képes volt köddé oldani. Nem azt mondta, hogy pénzt kért, hanem hogy „megoldást keresett”. Nem avatkozott bele, csak „segíteni próbált”. Nem másra tolta a felelősséget, hanem „nem hagyhatta magára a fiát”.
A hívásnaplóval szemben ezek a fordulatok már nem működtek.
A kérelmem elküldése utáni kilencedik munkanapon megérkezett a válasz.
Reggel láttam meg az e-mailt, rögtön azután, hogy bekapcsoltam a gépet. Nem nyitottam meg azonnal. Előbb kinyomtattam a saját beadványomat, elővettem a hívásokról készített feljegyzéseimet, és csak ezután kattintottam a csatolmányra.
A cég felsorolta, milyen elérhetőségeim szerepelnek az informatikai rendszerükben. A mobiltelefonszámom. A munkahelyi vonalam. A lakcímem.
Egyiket sem adtam meg nekik.
Ezután következett a válasz arra, honnan jutottak hozzá.
Az adatok telefonos egyeztetés során kerültek hozzájuk Erzsébet Morozovától, aki az adós édesanyjaként mutatkozott be. Alul az aláírás: Petra Belova, ügyfélmegkeresési osztály.
Kétszer olvastam el ugyanazt a sort.
Nem azért, mert újdonságként ért.
Hanem azért, mert addig csak Erzsébet konyhánkban elhangzott szavai álltak velem szemben. Most viszont ott volt előttem egy szervezet hivatalos válasza.
Rákattintottam a nyomtatásra.
A nyomtató a terem végében állt. A lap melegen, enyhén meghajolva csúszott ki belőle. Odavittem az asztalomhoz, és Nóra sárga cetlijei, valamint az első beadványom mellé tettem.
Andrásnak este mutattam meg az iratokat.
Sokáig olvasta őket. Először a kérelmemet. Aztán a választ. Végül azt a híváslistát, amelyet Nóra nyomtatott ki az irodai rendszerből.
— Itt tényleg az áll, hogy anya adta meg? — kérdezte, pedig a sor ott volt a szeme előtt.
— Igen. A munkahelyi számom és a címem azután jelent meg náluk, hogy vele beszéltek.
András levette a szemüvegét, és a pólója szélével megtörölte a lencséket.
— Végig abban reménykedtem, hogy talán csak a mobilodat hagyta meg. Tudod… hogy nem gondolta végig.
— De végiggondolta. Ő maga mondta el, miért tette.
— Hogy rajtad keresztül elérjék Márkot.
— Pontosan ezt akarta — feleltem.
A férjem visszaadta a papírokat.
— És most mit fogsz tenni? — kérdezte András.
— Panaszt teszek. Csatolom hozzá a saját kérelmemet, az ő válaszukat és a hívásnapló kinyomtatott példányát.
Összeráncolta a homlokát.
— Vagyis anyám ellen fogsz panaszt tenni?
— Nem fogok vádat kitalálni az anyád ellen. Leírom, mi történt az adataimmal. Ki használta fel őket, honnan szerezték meg, és mi zajlott azután, hogy kértem a hívások megszüntetését. A forrást pedig ők maguk nevezték meg a válaszukban.
András odament az ablakhoz, de nem nézett ki rajta. Csak megállt előtte, aztán az ablakpárkány felé nyúlt.