— Emlékszel, egyszer te hívtál fel róla — felelte Erzsébet vállvonva. — Elmentettem. A címet pedig telefon nélkül is tudom.
— És ezt mind kiadtad idegeneknek?
Az anyósom összeszorította a száját, mintha valami illetlenséget mondtam volna.
— Idegeneknek… Katalin, ne csinálj úgy, mintha egy egyszerű beszélgetésből bűnügy lenne. Márkot keresték. Én csak annyit mondtam, hogy a rokonai talán el tudják érni. Mi ebben a borzasztó?
András leült vele szemben.
— Az a borzasztó, anya, hogy Katalint ma a munkahelyén zaklatták Márk tartozása miatt. Miért az ő számát adtad meg, és miért nem az enyémet?
Erzsébet úgy nézett a fiára, mintha a kérdésre magától értetődő lenne a válasz.
— Mert te sem veszed fel, amikor arra kérlek, hogy beszélj az öcséddel. Katalin viszont rendes, összeszedett ember. Ha neki szólnak, ő legalább végigviszi a dolgot.
Abban a pillanatban minden a helyére került.
Nem arról volt szó, hogy Erzsébet megijedt, összezavarodott, és véletlenül kicsúszott a száján a számom. Tudatosan választott engem. Mintha én lettem volna a családi válságkezelő szolgálat titkársága.
— Vagyis azt akartad, hogy engem szorongassanak, én pedig majd továbbadjam a nyomást Márknak? — kérdeztem halkan.
— Miféle nyomásról beszélsz már megint? — emelte fel a hangját Erzsébet. — Felhívtak egy felnőtt nőt, te meg máris ilyen szavakkal dobálózol. Márk most nagyon nehéz helyzetben van, segítségre van szüksége.
— Annak kellene segítenie rajta, aki felvette azt a pénzt. Én nem vettem fel semmit.
— A férjed édestestvére.
— És ettől kezdve bárkinek oda lehet adni a munkahelyi telefonszámomat?
Erzsébet András felé fordult, nyilván azt várva, hogy a fia a megszokott módon mellé áll.
— Mondd már meg neki. Most csak dacból makacskodik, közben meg az a fiú bajban van.
András levette a szemüvegét, és megdörzsölte az orrnyergét.
— Anya, Márk harmincnyolc éves. És nem volt jogod Katalin munkahelyi számát az engedélye nélkül kiadni.
Erzsébet hirtelen összecsatolta a táskáját, amelyet egyébként ki sem nyitott.
— Hát ezt is megértem. A saját fiam oktat ki engem jogokról. Azt hittem, ti család vagytok, de úgy látom, nálatok mindenki csak magáért él.
Felállt az asztaltól.
— Igen, átadtam az adataidat a behajtóknak — vetette oda nekem. — Mert veled legalább lehet beszélni. Ettől még nem dőlt össze a világ.
Nem válaszoltam azonnal.
Az asztalon ott feküdt a határidőnaplóm. Benne a hívás időpontja és a telefonszám. Mellette a készülékem, amelyben még látszott Erzsébet előző heti kimenő hívása. Akkor azt kérdezte, nem tudjuk-e, merre van Márk.
— Rendben — mondtam végül. — Meghallottam, amit mondtál. Most már tudom, hogyan jutottak hozzá az elérhetőségeimhez.
Erzsébet szemmel láthatóan jelenetre számított. Talán fenyegetőzésre, talán kiabálásra. Én azonban csak egyetlen dolgot kérdeztem:
— Azt is te mondtad nekik, hogy ez a munkahelyi számom, és megadtad a lakcímemet is?
— Azt mondtam el, amit kérdeztek — felelte. — Elegem van abból, hogy egyedül takarítsam el Márk után a romokat.
— Értem — bólintottam. — Most már tényleg világos.
— Csak aztán ne kezdd el terjeszteni, hogy ártani akartam neked.
— Nem fogok terjeszteni semmit. Nekem elég az, amit az imént kimondtál.
Három perc múlva elment. András kikísérte az ajtóig, majd visszajött a konyhába azzal az arckifejezéssel, amely minden alkalommal megjelent rajta, ha az öccséről volt szó.
— Katalin, beszélek még vele — kezdte óvatosan. — Csak kérlek, ne legyen ebből háború. Ő tényleg nem fogja fel, mit csinált.
— András, nekem nincs szükségem még egy beszélgetésre az anyáddal. Arra van szükségem, hogy ezek az emberek többé ne hívogassanak a munkahelyemen.
— Megkeresem Márkot.
— Ez sem old meg semmit. Ma talán felveszi, holnap megint eltűnik. A számom már náluk van.
A férjem leült velem szemben.
— Mit akarsz tenni?
— Először is tudni akarom, pontosan milyen adatokat tárolnak rólam, és honnan szerezték meg őket. Nem az anyád szóbeli változatát kérem. Írásban akarom látni.
Másnap a szokásosnál korábban mentem be az irodába. Megkerestem annak a cégnek a hivatalos ügyfélszolgálati felületét, amelynek nevében hívtak, feljegyeztem az első telefonbeszélgetés adatait, és összeállítottam egy kérelmet. Nem írtam bele családi történetet. Nem panaszkodtam gátlástalan anyósról.
Tárgyilagosan közöltem, hogy nem én vagyok az adós, nem adtam hozzájárulást sem a személyes, sem a munkahelyi telefonszámom használatához más tartozásával kapcsolatban, és kérem, tájékoztassanak, milyen adatokat kezelnek rólam, honnan kapták azokat, illetve milyen jogalapon lépnek velem kapcsolatba.
Az aláírt példányt külön elmentettem.
Ezután odamentem Nórához.
— Ha Márk ügyében megint telefonálnának, kérlek, ne kapcsold őket hozzám — mondtam. — De az időpontot és a számot írd fel, jó? Szükségem lehet rá.
Nóra letette a tűzőgépet.
— A tegnapi bejövőt már elmentettem. A programban megmarad a hívásnapló. Ha kell róla nyomtatás, csak szólj.
— Köszönöm. És kérlek, senkinek ne magyarázz semmit. Ez nem az én tartozásom.
— Nekem már az első hívásból is egyértelmű volt — felelte Nóra. — Ha valaki a férjed testvérét a könyvelésen keresztül próbálja felkutatni, az elég furcsa útvonal.
Visszamentem az asztalomhoz, és egy pillanatra majdnem elhittem, hogy ezzel vége is lesz.
Nem lett.
Két nappal később újra telefonáltak. Ezúttal nem ültem a helyemen, ezért a hívást Nóra vette fel.