— Én szóltam, hogy anya szeretne átjönni — mondta Gábor halkan, inkább az asztalterítőnek, mint nekem.
— Nem, Gábor. Azt mondtad, felmerült köztetek, hogy jó lenne nálunk összejönni. Azt viszont egyetlen szóval sem említetted, hogy az édesanyád kész tényként közölte: én majd főzök kilenc emberre.
Erzsébet ekkor olyan hirtelen pattant fel, hogy a széke megcsikordult a padlón.
— Azért, mert mi a családod vagyunk!
— Pontosan ezért hittem volna, hogy legalább egy kevés tisztelet jár.
— Tisztelet? — csattant fel. — Én csak megmutatom neked, hogyan illik vendégeket fogadni!
Ekkor olyasmi történt, amire senki sem számított: Nóra szólalt meg.
— Anya, ebből most már elég.
Az asztal körül egyszerre fordult minden fej felé.
Erzsébet láthatóan ő döbbent meg a legjobban.
— Tessék?
— Azt mondtam, elég — ismételte Nóra, most már határozottabban. — Katalin egész délelőtt a konyhában állt. Ráadásul az ebéd tényleg nagyon jó.
— De hát te magad mondtad, hogy…
— Én nem mondtam semmit — vágott közbe Nóra. — Te találtad ki, hogy nem eszem szénhidrátot. Két hétig próbáltam. Három hónapja.
Balázs szája sarkában megjelent egy mosoly.
— Én meg történetesen imádom a sült zöldségeket.
A két kamasz erre nem bírta tovább, és egyszerre nevettek fel.
Erzsébet sértetten kapta rájuk a tekintetét.
— Szóval most már mindenki ellenem fordult?
— Senki sem fordult ellened — mondtam nyugodtan. — Csak úgy látom, kezd mindenkinek elege lenni abból, hogy úgy teszünk, mintha az állandó megjegyzéseid természetesek lennének.
Anyósom felragadta a táskáját.
— Jó. Akkor én megyek.
Gábor azonnal felállt.
— Anya, várj.
Persze.
Ismertem ezt a jelenetet.
Erzsébet megsértődött.
Gábor utána sietett.
A végén pedig rendszerint én voltam az, akit megkért, hogy telefonáljak, kérjek elnézést, és hozzam helyre az egészet.
Most azonban nem készültem erre.
— Gábor.
Megtorpant.
Visszanézett rám.
— Ha ki akarod kísérni az anyádat, menj nyugodtan. De én nem fogok bocsánatot kérni.
— Senki sem mondta, hogy…
Erzsébet keserűen felkacagott.
— Hagyd csak. Úgy tűnik, már eldöntötte, hogy ebben a házban ő diktál.
Egyenesen ránéztem.
— Nem, Erzsébet. Itt nem hatalomról van szó. Ennél sokkal egyszerűbb a helyzet: aki lenézi azt az ételt, amit készítettem, annak nem kötelező ennie belőle.
— Micsoda modor!
— És aki meghívja saját magát, az ne várjon külön kívánságlistára szabott menüt.
Erzsébet kinyitotta a száját, de most először nem talált azonnal visszavágást.
Aztán olyasmi következett, amire végképp nem számítottam.
Márk, Nóra tizennégy éves kisebbik fia, bizonytalanul feltette a kezét.
— Katalin néni…
Minden tekintet rászegeződött.
— Igen?
A csirkés tál felé bökött.
— Szedhetek még egy kis csirkét?
Nóra nevetni kezdett.
Balázs is elmosolyodott.
Még Gábor is lehajtotta a fejét, mintha így próbálná elrejteni a mosolyát.
Erzsébet arca pillanatok alatt lángvörös lett.
Odatoltam Márk elé a tálat.
— Természetesen.
Jókorát szedett magának.
— Komolyan mondom, nagyon finom.
— Köszönöm — feleltem halkan.
Erzsébet felkapta a kabátját.
— Hát ez elképesztő.
Átviharzott az előszobán, majd olyan erővel csapta be maga mögött a bejárati ajtót, hogy az asztalon sorakozó poharak finoman összekoccantak.
Gábor még néhány másodpercig mozdulatlanul állt.
Biztos voltam benne, hogy utána indul.
De végül visszaült a helyére.
— Erről később beszélnünk kell — mondta.
— Igen — válaszoltam. — Valóban beszélnünk kell.
Nóra rám emelte a tekintetét.
— Katalin, sajnálom, ahogy anya viselkedett.
— Nem a te dolgod bocsánatot kérni helyette.
Láttam rajta, hogy ez a mondat elér hozzá.
Ezután folytattuk az ebédet.
A legmeglepőbb mégis az volt, hogy szinte mindenki kért még.