Még a zöld köretből is fogyott, pedig arra számítottam a legkevésbé.
Nagyjából egy óra múlva, amikor már a tányérokat szedtem össze, Gábor utánam jött a konyhába.
— Anyám hét üzenetet írt — szólalt meg halkan.
— Sejtettem — feleltem, miközben a mosogatóba tettem az egyik tányért.
— Azt állítja, hogy mindenki szeme láttára megszégyenítetted.
Megálltam egy pillanatra.
— És szerinted igaza van?
Nem válaszolt azonnal. Látszott rajta, hogy megválogatja a szavait.
— Szerintem előbb ő hozott téged megalázó helyzetbe.
Erre már felé fordultam. Nem erre a mondatra számítottam.
Gábor végigsimított az arcán, mintha hirtelen nagyon elfáradt volna.
— Azt is be kell látnom, hogy túl régóta kerülgetem a kitöréseit. Mindig inkább hallgatok, csak ne legyen balhé. Pedig néha egyszerűen ki kellene mondanom neki, hogy eddig és ne tovább.
Nem vágtam közbe. Szerettem volna hallani, meddig jut el magától.
— Nem lett volna szabad úgy tálalnom neked ezt az egész ebédet, mintha kettőnk döntése lett volna — folytatta. — Pontosan tudtam, hogy anya lényegében meghívta saját magát.
— Akkor miért nem mondtad el nekem az elején?
Lesütötte a tekintetét.
— Mert biztos voltam benne, hogy dühös leszel.
— Ezért inkább megvártad, amíg kilenc ember ül a nappalinkban meg az asztalunk körül?
A szája megrándult, aztán bólintott.
— Igen.
— Ilyen többé nem történhet, Gábor.
— Tudom.
— Nem, én azt szeretném, ha ezt nemcsak mondanád, hanem valóban felfognád. Az édesanyád átjöhet. Nóra is átjöhet. A családod előtt nincs zárva az ajtónk. De ez az otthonunk, nem vendéglő. Én pedig nem vagyok senkinek a külön bejáratú szakácsnője.
Gábor komolyan nézett rám.
— Igazad van.
— És ha valaki legközelebb nálunk akar családi ebédet szervezni, akkor előbb mindkettőnket megkérdez. Nem utólag értesít, nem kész helyzet elé állít.
— Így lesz — mondta csendesen.
Három nappal később megszólalt a telefonom.
Erzsébet hívott.
Nem Gábort kereste. Engem.
Felvettem.
— Tessék?
— Katalin.
A hangja kimért volt, de nem olyan éles, mint legutóbb.
— Erzsébet.
Pár másodpercig csak a vonal halk zaja hallatszott.
— Nóra azt szeretné, ha jövő vasárnap mindannyian nála ebédelnénk.
Nem siettem a válasszal. Vártam, mi következik.
— Értem.
— Megkért, hogy kérdezzem meg, eljöttök-e.
Ez már másképp hangzott.
Nem utasítás volt.
Hanem kérdés.
— Azt hiszem, igen — mondtam végül.
Erzsébet megköszörülte a torkát.
— Halat fog készíteni.
Elmosolyodtam, bár ő ezt nem láthatta.
— Az remek.
— Van bármi, amit nem eszel meg?
Majdnem felnevettem, de visszatartottam.
— Nincs különösebb gondom semmivel. Majdnem mindent megeszem.
Újabb rövid csend következett.
— Jó.
Éreztem, hogy mindjárt elköszönne, ezért még gyorsan megszólaltam.
— Erzsébet.
— Igen?
— Köszönöm, hogy megkérdezted.
Két hosszú másodperc telt el, mire válaszolt.
— Nincs mit.
Aztán bontotta a hívást.
A következő vasárnap valóban elmentünk Nórához.
Erzsébet már ott ült, mire megérkeztünk.
Amikor mindannyian helyet foglaltunk, végigpillantott az asztalon: a halon, a krumplin, a salátán. Egyetlen pillanatra megfeszültem, mert azt hittem, most jön majd valami megjegyzés.
De nem mondott semmit.
Csak felemelte a villáját, és enni kezdett.
Az asztal túlsó végéről Márk rám nézett, és halványan elmosolyodott.
Visszamosolyogtam rá.
Mert végső soron az egész ügy soha nem a csirkéről szólt. Nem is a burgonyáról, és végképp nem a zöldségekről.
Sokkal többről volt szó.
Arról, hogy az embernek joga van meghúzni a határokat a saját otthonában.
Arról, meddig lehet elvárni valakitől a türelmet, ha az udvariasság terhét mindig ugyanarra az emberre pakolják.
És leginkább arról a leckéről, amelyet Erzsébet talán végre megértett.
Attól, hogy valaki családtag, még nem léphet be más házába úgy, mintha az neki járna. Nem követelhet kiszolgálást, és nem becsmérelheti azt, amit érte fáradsággal elkészítettek.
Egy jó házigazda valóban igyekszik mindent megtenni azért, hogy a vendégei jól érezzék magukat.
De egy jó vendégnek is ismernie kell két egyszerű szót:
„Köszönöm a főztöt.”