Ránéztem, és igyekeztem egyenletesen tartani a hangomat.
— Erzsébet, ti határoztátok el, hogy ma nálunk lesztek.
— Hiszen egy család vagyunk — vágta rá.
— Éppen erről beszélek.
— És ez most mit jelent?
— Azt, hogy amikor én megyek hozzátok, nem küldök előre kívánságlistát arról, mit főzz nekem.
Nóra halkan köhintett, de elég nyilvánvaló volt, hogy a nevetését próbálja visszanyelni.
Erzsébet szúrós pillantással jutalmazta.
— Most nem az én otthonomról van szó.
— Valóban nem — feleltem. — Hanem az enyémről.
Gábor feszengeni kezdett mellettem, a széke alig hallhatóan megnyikordult.
Ismertem már ezt az arckifejezést Erzsébeten. Túlságosan is jól. Pontosan ilyen volt mindig közvetlenül azelőtt, hogy egy ártatlannak induló beszélgetésből sértődött, mérgező vita kerekedett volna.
— Katalin — szólalt meg Gábor halkan —, talán…
Felé fordítottam a fejem.
— Talán mi?
A mondat második felét már nem merte kimondani.
Erzsébet kényelmesen hátradőlt, mintha ő lenne az egyetlen józan ember az asztalnál.
— Őszintén szólva nem értem, miért veszed ezt rögtön támadásnak. Én csak megjegyeztem valamit. Egy rendes háziasszony figyelembe veszi, kik ülnek az asztalánál.
És akkor, abban a másodpercben, valami nagyon régi és nagyon fárasztó szakadt fel bennem.
Eszembe jutott mindaz, amit hónapok óta félretoltam, lenyeltem, elvicceltem vagy egyszerűen úgy tettem, mintha nem fájna.
Karácsonykor Erzsébet a halat szólta le, mert szerinte kiszáradt.
Gábor születésnapján közölte, hogy a saláta túlságosan hétköznapi.
Amikor nálunk ünnepeltük a házassági évfordulónkat, a teljes társaság előtt kérdezett rá, miért nem vettünk valami előkelőbb bort.
Az előző nyáron azon morgott, hogy kevés a jég a hűtőben.
Neki soha, semmi nem felelt meg.
Soha.
A legrosszabb mégsem ez volt, hanem az, hogy minden egyes megjegyzése után én legközelebb még jobban próbálkoztam. Még többet készültem. Még jobban akartam, hogy végre elégedett legyen.
Egészen eddig a vasárnapig.
— Tudod mit? Igazad van — mondtam csendesen.
Erzsébet meglepetten pislogott.
Láthatóan nem ilyen választ várt tőlem.
— Hogy mondod?
— Azt mondtam, igazad van.
Az arcán lassan megjelent egy elégedett, győztes mosoly.
— Örülök, hogy végre belátod.
Felálltam az asztaltól.
Gábor azonnal rám kapta a tekintetét.
— Katalin…
Nem válaszoltam. Elvettem Erzsébet elől a tányért.
Aztán a poharát is.
Végül az evőeszközeit.
A mosoly abban a pillanatban lefagyott az arcáról.
— Mégis mit művelsz?
— Helyrehozom, amit elrontottam.
— Miféle hibáról beszélsz?
Balázs elől is felemeltem az üres tányért, és a többihez tettem.
— Arról, hogy nem kérdeztem meg előre, mit szeretnétek ebédelni.
— Na jó — szisszent fel Erzsébet. — Azért ebből nem kell jelenetet rendezni.
— Nem is rendezek.
A tányérokkal együtt kimentem a konyhába. Amikor visszaértem, az asztalnál ülők közül mindenki engem figyelt. Megálltam a székem mögött, és nyugodtan rátettem a kezem a háttámlára.
— Mivel ezek szerint semmi olyat nem készítettem, amit szívesen megennétek, természetesen nem foglak benneteket arra kényszeríteni, hogy ebből ebédeljetek.
Erzsébet szeme elkerekedett.
— Akkor mégis mit együnk?
— Amit csak szeretnétek.
— Készítesz valami mást?
— Nem.
Gábor lassan letette a villáját.
— Katalin…
— Innen tíz percen belül több étterem is elérhető — folytattam. — Vagy rendelhettek magatoknak bármit, ami megfelel.
Erzsébet úgy nézett rám, mintha idegen nyelven beszélnék.
— Ezt most komolyan gondolod?
— Teljesen.
— De hát te hívtál meg minket ebédre!
Ez volt az a mondat, amelynél végleg elfogyott bennem a türelem.
— Nem, Erzsébet. Ti hívtátok meg saját magatokat.
Csend lett.
Most kivételesen senki sem próbált közbevágni.
Erzsébet arca megfeszült.
— Mit mondtál?
Elővettem a telefonomat, megnyitottam azt az üzenetet, amelyet Gábornak küldött, majd letettem a készüléket az asztal közepére.
— „Vasárnap mindannyian átmegyünk hozzátok. Katalin már régen tartott családi ebédet.” Ismerős?
Erzsébet arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott.
Gábor egy pillanatra lehunyta a szemét.