— Mondtam, hogy anya át akar jönni — dünnyögte Gábor alig hallhatóan.
— Nem, Gábor. Te azt mondtad, szóba került, hogy jó lenne nálunk összejönni, és mindenki örülne neki. Azt viszont valahogy elfelejtetted megemlíteni, hogy az édesanyád kész tényként kezelte: én majd kilenc emberre főzök.
Mária hirtelen felállt, a széke hangosan megcsikordult a padlón.
— Hiszen a családod vagyunk!
— Éppen ezért gondoltam volna, hogy jár nekem valamennyi tisztelet.
— Tisztelet? — csattant fel. — Én csak megmutatom neked, hogyan illik vendégeket fogadni!
Ekkor, teljesen váratlanul, Júlia szólalt meg.
— Anya, most már tényleg hagyd abba.
Mintha egyszerre dermedt volna meg mindenki. Minden tekintet rászegeződött.
Mária arcán látszott leginkább a döbbenet.
— Tessék?
— Azt mondtam, elég volt — ismételte Júlia nyugodtabban, de határozottan. — Eszter egész délelőtt a konyhában állt. És az ebéd nagyon jó.
— De te magad mondtad, hogy…
— Nem mondtam ilyet — vágott közbe Júlia. — Te találtad ki, hogy nem eszem szénhidrátot. Két hétig próbáltam. Három hónapja.
Tamás féloldalasan elmosolyodott.
— Nekem pedig kifejezetten ízlenek a sült zöldségek.
A két kamasz erre hangosan felnevetett.
Mária úgy nézett rájuk, mintha valamiféle áruláson kapta volna őket.
— Szóval most már mindenki összefogott ellenem?
— Senki nem fogott össze ellened — mondtam. — Csak úgy látom, egyre kevesebben akarnak úgy viselkedni, mintha az állandó megjegyzéseid természetesek lennének.
Anyósom egyetlen mozdulattal felkapta a táskáját.
— Jó. Akkor én megyek.
Gábor rögtön talpra ugrott.
— Anya, ne menj el így.
Hát persze.
Pontosan erre számítottam.
Mária megsértődik.
Gábor utána rohan.
Később pedig valahogy mindig ott kötünk ki, hogy nekem kell felhívnom, nekem kell bocsánatot kérnem, nekem kell elsimítanom mindent.
Most azonban eszem ágában sem volt ezt tenni.
— Gábor.
Megtorpant.
Rám nézett, láthatóan két tűz közé szorulva.
— Ha ki akarod kísérni az anyádat, menj nyugodtan — mondtam. — De én nem fogok bocsánatot kérni.
— Nem is mondta senki, hogy…
Mária keserűen felkacagott.
— Hagyd csak. Úgyis eldöntötte, hogy ebben a házban ő diktál.
Egyenesen ránéztem.
— Nem, Mária. Ez nem hatalmi kérdés. Ennél sokkal egyszerűbb. Ha valaki lenézi azt az ételt, amit elé teszek, akkor nem köteles enni belőle.
— Micsoda modor!
— És ha valaki meghívja saját magát, akkor ne várjon külön kívánságlista alapján készült menüt.
Mária kinyitotta a száját, de ezúttal nem jött belőle azonnal semmi. Talán most először fordult elő, hogy nem volt kész válasza.
A következő pillanatban viszont olyasmi történt, amire végképp nem számítottam.
Márk, Júlia tizennégy éves kisebbik fia óvatosan felemelte a kezét, mintha az iskolában lenne.
— Eszter néni…
Mindenki felé fordult.
— Igen, Márk?
A fiú a csirkés tálra bökött.
— Kaphatnék még egy kis csirkét?
Júliából kitört a nevetés.
Tamás sem bírta megállni.
Még Gábor is lehajtotta a fejét, hogy eltakarja a mosolyát.
Mária arca közben egészen kivörösödött.
Odacsúsztattam Márk elé a tálat.
— Természetesen.
Bőségesen szedett magának.
— Tényleg nagyon finom — mondta, és teljes komolysággal rám nézett.
— Köszönöm — feleltem.
Mária ekkor már a kabátjáért nyúlt.
— Ez elképesztő.
Átviharzott az előszobán, majd olyan erővel csapta be maga mögött a bejárati ajtót, hogy az asztalon sorakozó poharak finoman összekoccantak.
Gábor még néhány másodpercig állva maradt.
Biztos voltam benne, hogy utána indul.
De végül visszahúzta a székét, és leült.
— Erről később beszélnünk kell — mondta halkan.
— Igen — bólintottam. — Valóban kell.
Júlia óvatosan rám pillantott.
— Eszter, sajnálom, ahogy anya viselkedett.
— Nem a te dolgod helyette bocsánatot kérni.
Láttam rajta, hogy ez a mondat eltalálta.
Aztán valahogy folytattuk az ebédet.
És ami a legfurcsább volt: a végén mindenki kért még.