Még a zöldséges tálból is.
Nagyjából egy órával később, amikor már a tányérokat szedtem össze, Gábor utánam jött a konyhába.
— Anya hét üzenetet írt — mondta.
— Sejtettem.
— Azt állítja, hogy mindenki előtt megszégyenítetted.
Egy tányért óvatosan a mosogatóba csúsztattam.
— És szerinted?
Nem válaszolt azonnal. Láttam rajta, hogy keresi a szavakat.
— Szerintem előbb ő alázott meg téged.
Meglepődve néztem rá.
Gábor végigsimított az arcán, mintha hirtelen nagyon elfáradt volna.
— Azt hiszem, túl régóta azt csinálom, hogy megpróbálom kikerülni a kirohanásait, ahelyett, hogy egyszerűen megmondanám neki, ha átlépi a határt.
Csendben maradtam.
Nem akartam félbeszakítani. Hallani akartam, meddig jut el magától.
— És az sem volt rendben, hogy ezt az ebédet úgy állítottam be neked, mintha együtt találtuk volna ki — folytatta halkan. — Tudtam, hogy anya lényegében saját magát hívta meg.
— Akkor miért nem mondtad el?
— Mert biztos voltam benne, hogy dühös leszel.
— Ezért inkább kivártad, amíg már kilencen ülnek az asztalunknál?
Lesütötte a szemét.
— Igen.
Letettem a kezemben lévő evőeszközöket.
— Ilyen még egyszer nem történhet meg.
— Tudom.
— Nem, Gábor. Azt szeretném, ha ezt tényleg felfognád. Az anyád jöhet hozzánk. A húgod is jöhet. A családod előtt nincs bezárva az ajtónk. De ez az otthonunk, nem vendéglő. Én pedig nem vagyok senkinek a különbejáratú szakácsnője.
Bólintott.
— Értem.
— És ha legközelebb bárki nálunk szeretne családi ebédet vagy vacsorát tartani, először mindkettőnktől meg kell kérdeznie.
— Rendben — mondta, ezúttal határozottabban.
Három nappal később Mária hívott fel.
Nem Gábort.
Engem.
Felvettem a telefont.
— Halló?
— Eszter.
A hangja kimért volt, majdnem jeges.
— Mária.
Pár másodpercig csak a vonal halk zúgását lehetett hallani.
— Júlia azt szeretné, ha jövő vasárnap mindannyian nála ebédelnénk.
Nem siettem válaszolni.
— Értem.
— Megkért, hogy kérdezzem meg tőled, elmentek-e.
Ez most másképp hangzott.
Nem utasítás volt.
Hanem kérdés.
— Valószínűleg igen — feleltem.
Mária megköszörülte a torkát.
— Halat fog készíteni.
A szám sarka akaratlanul is megrebbent.
— Az tökéletes lesz.
— Van valami, amit nem eszel meg?
Majdnem elnevettem magam, de sikerült visszatartanom.
— Nincs. Elég sok mindent szeretek.
Megint beállt egy rövid szünet.
— Jó.
Már éreztem, hogy le akarja tenni, amikor még megszólaltam.
— Mária.
— Igen?
— Köszönöm, hogy megkérdezted.
Két teljes másodpercig nem jött válasz.
— Nincs mit — mondta végül.
Aztán megszakadt a hívás.
A következő vasárnap valóban elmentünk Júliához.
Mária már ott ült, mire megérkeztünk.
Amikor mindenki helyet foglalt, végignézett az asztalon: a sült halon, a krumplin, a salátán. Egyetlen pillanatig azt hittem, most következik egy megjegyzés. Valami apró szúrás. Valami régi, ismerős él.
De nem mondott semmit.
Csak felemelte a villáját, és enni kezdett.
Az asztal túlsó végéről Márk rám nézett, és halványan elmosolyodott.
Visszamosolyogtam rá.
Mert ez az egész soha nem igazán a csirkéről szólt. Nem a krumpliról, nem a salátáról, és nem is arról, ki mit szeret vagy mit nem szeret enni.
Sokkal inkább arról, hogy az embernek joga van eldönteni, mi történik a saját otthonában.
Arról, meddig terjed a türelem, ha az udvariasságot mindig csak ugyanattól az embertől várják el.
És legfőképpen arról a leckéről, amelyet Mária talán végre megértett.
A családhoz tartozás nem jelent belépőt valaki más házába. Nem jogosít fel senkit arra, hogy hívatlanul megjelenjen, kiszolgálást követeljen, majd még le is értékelje mindazt, amit érte tettek.
Egy jó házigazda valóban igyekszik gondoskodni a vendégeiről.
De egy jó vendég is ismer két egyszerű szót:
— Köszönöm a főztöt.