Ránéztem, és egy pillanatig csak csendben tartottam a tekintetét.
— Mária, ezt az egész látogatást te szervezted ide.
— Hiszen család vagyunk — vágta rá azonnal.
— Éppen erről beszélek.
— És ez most mit jelent?
— Azt, hogy amikor én megyek hozzád, nem küldök neked előző nap menüsort, hogy pontosan mit tegyél elém az asztalra.
Júlia félrefordította a fejét, és egy apró köhintéssel próbálta elnyomni a nevetését.
Mária azonban észrevette, és olyan pillantást vetett rá, hogy attól a levegő is megfeszült az asztal körül.
— Nem az én otthonomról van szó — mondta élesen.
— Valóban nem — feleltem. — Hanem az enyémről.
Gábor feszengve igazított egyet magán a széken.
Ismertem már ezt az arckifejezést az anyján. Túlságosan is jól.
Mindig pontosan így nézett ki akkor, amikor egy egyszerűnek induló vita hamarosan igazi veszekedéssé dagadt.
— Eszter — kezdte Gábor halkan —, talán…
Felé fordítottam a fejem.
— Talán mi?
Nem fejezte be. Csak lesütötte a szemét, mintha a tányérján hirtelen valami rendkívül érdekeset talált volna.
Mária hátradőlt, és sértetten összefonta maga előtt a karját.
— Őszintén szólva nem értem, miért kell ezen azonnal megsértődni. Én csak megjegyeztem valamit. Egy figyelmes háziasszony azért számol a vendégei ízlésével is.
És abban a másodpercben valami átkattant bennem.
Nem hirtelen jött felismerés volt, inkább olyasmi, amit hónapok óta tologattam magam előtt, csak nem akartam ránézni.
Karácsonykor Mária a halat kifogásolta, mert szerinte kiszáradt.
Gábor születésnapján azt mondta a salátára, hogy túlságosan jellegtelen.
Amikor nálunk ünnepeltük a házassági évfordulónkat, mindenki füle hallatára megkérdezte, miért nem választottunk valami rendesebb bort.
Az előző nyáron pedig azon morgott, hogy kevés jeget tettem ki az italokhoz.
Soha, egyetlen alkalommal sem volt semmi igazán megfelelő.
Semmi.
És ami a legrosszabb volt: minden ilyen megjegyzés után én legközelebb még jobban törtem magam, hogy végre elégedett legyen.
Egészen eddig a vasárnapig.
— Tudod mit? Igazad van — szólaltam meg végül.
Mária meglepetten pislogott rám.
Látszott rajta, hogy nem erre számított.
— Tessék?
— Azt mondtam, igazad van.
Az arcán lassan megjelent egy önelégült mosoly.
— Örülök, hogy végre belátod.
Felálltam az asztaltól.
Gábor rögtön rám kapta a tekintetét.
— Eszter…
Nem válaszoltam neki. Egyszerűen Mária elé nyúltam, és elvettem a tányérját.
Aztán a poharát is.
Végül az evőeszközeit.
A mosoly egy pillanat alatt leolvadt az arcáról.
— Mégis mit művelsz?
— Helyrehozom, amit elrontottam.
— Miféle hibát?
Tamás elől is elvettem az üres tányért, amelyen már csak néhány morzsa maradt.
— Azt, hogy nem érdeklődtem meg előre, mit óhajtanátok ebédelni.
— Jól van már — sziszegte Mária. — Azért ebből nem kell színjátékot csinálni.
— Nem is csinálok.
A tányérokat bevittem a konyhába, letettem őket a pultra, majd visszamentem az étkezőbe.
Mire visszaértem, minden szempár rám szegeződött.
Megálltam a székem mögött, és nyugodtan rátettem a kezem a háttámlára.
— Mivel ezek szerint nem sikerült olyasmit készítenem, amit örömmel megennétek, természetesen eszem ágában sincs rátok erőltetni.
Mária szeme elkerekedett.
— Akkor szerinted mit kellene ennünk?
— Bármit, amihez kedvetek van.
— Úgy érted, főzöl valami mást?
— Nem.
Gábor lassan letette a villáját az asztalra.
— Eszter…
— A környéken több étterem is van, legfeljebb tíz perc innen — folytattam változatlan hangon. — De rendelhettek is, ha az kényelmesebb.
Mária úgy nézett rám, mintha nem hallotta volna jól.
— Ezt most komolyan mondod?
— Teljesen.
— De hát te hívtál meg minket ebédre!
Ez volt az a mondat, aminél végleg elfogyott a türelmem.
— Nem, Mária. Ti hívtátok meg saját magatokat.
Csend lett.
Most senki nem sietett kitölteni.
Mária arca megmerevedett.
— Mit mondtál?
Elővettem a telefonomat, megnyitottam azt az üzenetet, amelyet ő küldött Gábornak, majd a készüléket az asztal közepére tettem.
— „Vasárnap mindannyian átmegyünk hozzátok. Eszter már régen nem tartott családi ebédet.” Rémlik?
Mária arca egyetlen pillanat alatt megváltozott.
Gábor egy pillanatra lehunyta a szemét.