Levente egy másodpercre lehunyta a szemét, mintha előre tudta volna, hogy ebből már nem lehet csendben kihátrálni.
— Mondtam, hogy anya szeretne átjönni — morogta halkan.
— Nem, Levente — feleltem nyugodtan, de minden szavam élesen koppant. — Te azt mondtad, beszéltetek róla, és a család nálunk találkozna szívesen. Arról egyetlen szó sem esett, hogy édesanyád már kész tényként kezeli, hogy én kilenc emberre készítek ebédet.
Erzsébet hirtelen felpattant a székéről.
— Azért, mert a családod vagyunk!
— Pontosan emiatt gondoltam volna, hogy legalább egy kevés tisztelet jár nekem is.
— Tisztelet? — csattant fel. — Én csak megpróbállak megtanítani arra, hogyan illik vendégeket fogadni!
Ekkor olyasvalaki szólalt meg, akire senki sem számított.
— Anya, elég lesz.
Minden fej Nóra felé fordult.
Erzsébet láthatóan megdöbbent.
— Tessék?
— Azt mondtam, elég — ismételte Nóra, most már határozottabban. — Katalin egész délelőtt a konyhában állt. És az ebéd finom. Nagyon finom.
— De te magad mondtad, hogy…
— Én nem mondtam semmit — vágott közbe Nóra. — Te találtad ki, hogy nem eszem szénhidrátot. Két hétig próbáltam. Három hónapja.
Norbert szája sarkában megjelent egy mosoly.
— Én meg történetesen imádom a sült zöldségeket.
A két kamasz egyszerre nevetett fel, próbálták visszafojtani, de nem sok sikerrel.
Erzsébet felháborodottan végignézett rajtuk.
— Szóval most mindenki összefogott ellenem?
— Senki nem fogott össze ellened — mondtam. — Csak úgy látszik, ma senkinek nincs kedve tovább úgy csinálni, mintha teljesen rendben volna, hogy mindent állandóan leszólsz.
Anyósom ideges mozdulattal felkapta a táskáját.
— Jól van. Akkor én megyek.
Levente azonnal felállt.
— Anya, várj.
Hát persze.
Ismertem ezt a jelenetet.
Erzsébet megsértődött.
Levente utánaindult.
Később pedig rendszerint nálam kötött ki a feladat: hívjam fel, kérjek elnézést, békítsem ki, mintha én okoztam volna a botrányt.
Csakhogy most eszem ágában sem volt ezt eljátszani.
— Levente.
Megtorpant.
Visszanézett rám.
— Ha szeretnéd kikísérni az édesanyádat, menj nyugodtan. De én nem fogok bocsánatot kérni.
— Senki sem mondta, hogy…
Erzsébet keserű, gúnyos nevetést hallatott.
— Hagyd csak. Úgy látszik, már eldöntötte, hogy ebben a házban ő az úr.
Egyenesen ránéztem.
— Nem, Erzsébet. Ez nem hatalmi kérdés. Ennél sokkal egyszerűbb. Aki megveti azt az ételt, amit elé tettem, annak nem kötelező ennie belőle.
— Micsoda modor!
— És aki saját magát hívja meg vendégségbe, az ne rendeljen mellé külön menüt.
Erzsébet kinyitotta a száját, készen arra, hogy visszavágjon, de most először nem talált azonnal mondatot.
Aztán valami egészen váratlan történt.
Márk, Nóra tizennégy éves kisebbik fia óvatosan a magasba emelte a kezét.
— Katalin néni…
Mindenki rá pillantott.
— Igen, Márk?
A fiú a csirkés tál felé biccentett.
— Kaphatnék még egy kis csirkét?
Nóra elnevette magát.
Norbert is követte.
Még Levente is lehajtotta a fejét, nyilván azért, hogy ne lássuk, ahogy mosolyog.
Erzsébet arca pillanatok alatt bíborszínűre váltott.
Én egyszerűen Márk elé toltam a tálat.
— Természetesen.
A fiú bőséges adagot szedett a tányérjára.
— Tényleg nagyon jó lett.
— Köszönöm — mondtam, és ez a két szó most többet jelentett, mint bármilyen hosszú magyarázat.
Erzsébet közben magára rántotta a kabátját.
— Ez egyszerűen hihetetlen.
Átviharzott az előszobán, majd akkora erővel csapta be maga mögött a bejárati ajtót, hogy az asztalon álló poharak megrezzentek.
Levente még néhány másodpercig mozdulatlanul állt.
Biztos voltam benne, hogy utána megy.
De nem tette.
Lassan visszahúzta a székét, és leült.
— Erről később beszélnünk kell — mondta halkan.
— Igen — válaszoltam. — Valóban beszélnünk kell róla.
Nóra rám nézett, az arcán szégyen és fáradtság keveredett.
— Katalin, sajnálom, ahogy anya viselkedett.
— Nem a te dolgod bocsánatot kérni helyette.
Láttam rajta, hogy ez a mondat valahol mélyen eltalálta.
Aztán, kissé óvatosan, de folytattuk az ebédet.
És különös módon mindenki kért még.
A sült zöldségekből is.