Ránéztem Erzsébetre.
— Erzsébet, ezt az egészet te döntötted el. Ti jelentettétek be, hogy jöttök.
— Hiszen család vagyunk — vágta rá.
— Igen. Éppen erről beszélek.
— És ez most mit akar jelenteni?
— Azt, hogy amikor mi megyünk hozzátok, én sem küldök előre kívánságlistát arról, milyen fogásokat várok el tőled.
Nóra halkan köhintett, de láttam rajta, hogy valójában a nevetését próbálja visszanyelni.
Erzsébet azonnal rávillantotta a szemét.
— Most nem az én otthonomról van szó.
— Valóban nem — feleltem nyugodtan. — Hanem az enyémről.
Levente feszengve igazított egyet a székén.
Túl sokszor láttam már ezt a kifejezést Erzsébet arcán ahhoz, hogy ne tudjam, mi következik. Pont így nézett, mielőtt egy egyszerű beszélgetésből sértődött, mérgező vita lett.
— Katalin — szólalt meg Levente halkan —, talán…
Ránéztem.
— Talán mi?
Erre már nem mondott semmit.
Erzsébet kényelmesen hátradőlt, mintha ő lenne az egyetlen józan ember az asztalnál.
— Nem értem, miért veszel mindent ennyire a szívedre. Én csak megjegyeztem valamit. Egy rendes háziasszony figyelembe veszi, mit szeretnek a vendégei.
Abban a másodpercben valami kattant bennem.
Nem hirtelen jött felismerés volt, inkább olyasmi, amit hónapok óta igyekeztem nem észrevenni.
Karácsonykor Erzsébet a halra húzta a száját, mert szerinte kiszáradt. Levente születésnapján a salátára mondta, hogy túlságosan jellegtelen. Amikor az évfordulónkat nálunk tartottuk, a teljes társaság előtt kérdezett rá, miért nem vettünk valami drágább bort. Az előző nyáron pedig azon sopánkodott, hogy kevés jeget készítettem.
Nála soha semmi nem ütötte meg a mércét.
Soha.
És ami a legszánalmasabb volt: minden ilyen beszólás után én legközelebb még jobban törtem magam. Még több időt, pénzt és energiát tettem bele, csak hogy végre ne találjon fogást rajtam.
Egészen eddig a vasárnapig.
— Tudod mit? Igazad van — mondtam.
Erzsébet meglepetten pislogott.
Nyilván nem erre készült.
— Tessék?
— Azt mondtam, igazad van.
Az arcán lassan elégedett mosoly terült szét.
— Örülök, hogy végre belátod.
Felálltam az asztaltól.
Levente rögtön rám kapta a tekintetét.
— Katalin…
Nem válaszoltam. Egyszerűen elvettem Erzsébet elől a tányért. Aztán a poharát. Majd az evőeszközeit is.
A mosolya egy pillanat alatt leolvadt róla.
— Mit művelsz?
— Helyrehozom, amit elrontottam.
— Mégis mit rontottál el?
Norbert elől is felemeltem az üres tányért.
— Nem kérdeztem meg tőletek időben, mit ennétek szívesen.
— Jaj, ugyan már — csattant fel Erzsébet. — Ebből azért nem kell színházat csinálni.
— Nem is csinálok.
Kivittem az összeszedett tányérokat a konyhába. Amikor visszaléptem az étkezőbe, minden szempár rám szegeződött.
Megálltam a székem mögött, a tenyeremet nyugodtan a támlára simítottam.
— Mivel úgy látom, nem sikerült olyat készítenem, amit örömmel megennétek, természetesen senkit sem fogok kényszeríteni rá.
Erzsébet szeme kikerekedett.
— Akkor szerinted mit együnk?
— Bármit, amihez kedvetek van.
— Főzöl mást?
— Nem.
Levente lassan letette a villáját.
— Katalin…
— Tíz percen belül több étterem is van a környéken — folytattam. — De rendelhettek is, ami szimpatikus.
Erzsébet úgy nézett rám, mintha nem hinne a fülének.
— Ezt most komolyan gondolod?
— Teljes mértékben.
— De hát te hívtál meg minket ebédre!
Ez volt az a mondat, aminél végképp elfogyott bennem a türelem.
— Nem, Erzsébet. Ti hívtátok meg magatokat.
Néma csend zuhant az asztalra.
Most senki nem sietett megtölteni üres beszéddel.
Erzsébet szinte megmerevedett.
— Mit mondtál?
Elővettem a telefonomat, megkerestem azt az üzenetet, amelyet Leventének küldött, majd letettem a készüléket az asztal közepére.
— „Vasárnap mindannyian hozzátok megyünk. Katalin már régen nem tartott családi ebédet.” Rémlik?
Erzsébet arca azonnal megváltozott.
Levente közben olyan arcot vágott, mintha pontosan tudná, mi következik.