Körülbelül egy órával később, amikor már a tányérokat szedtem össze, Levente utánam jött a konyhába.
— Anyám hét üzenetet írt — mondta.
— Sejtettem.
— Azt állítja, hogy mindenki előtt megszégyenítetted.
Letettem egy tányért a mosogatóba, aztán ránéztem.
— És te hogyan látod?
Nem felelt azonnal. Látszott rajta, hogy most először nem ösztönből akarja védeni az anyját, hanem tényleg gondolkodik.
— Szerintem ő volt az, aki előbb megalázott téged — mondta végül.
Erre nem számítottam. Meg is fordultam felé.
Levente fáradt mozdulattal végigsimított az arcán.
— Azt hiszem, túl régóta csinálom azt, hogy inkább kerülöm a jeleneteit, csak ne legyen veszekedés. Ahelyett, hogy kimondanám neki, ha túl messzire megy.
Nem vágtam közbe. Azt akartam, hogy folytassa.
— Nem lett volna jogom úgy beállítani ezt az ebédet, mintha ketten találtuk volna ki — mondta halkan. — Tudtam, hogy anya lényegében meghívta saját magát.
— Akkor miért nem szóltál?
— Mert biztos voltam benne, hogy dühös leszel.
— Így inkább kivártad, amíg kilencen ülnek az asztalunknál?
Lehajtotta a fejét.
— Igen.
— Ez nem történhet meg újra.
— Tudom.
— Nem, Levente. Azt szeretném, ha ezt nemcsak hallanád, hanem értenéd is. Az anyád jöhet hozzánk. A húgod is. A családod előtt nyitva áll az ajtónk. De ez az otthonunk, nem vendéglő. Én pedig nem vagyok senkinek a külön bejáratú szakácsnője.
Lassan bólintott.
— Igazad van.
— Ha legközelebb bárki nálunk akar családi ebédet vagy vacsorát szervezni, előbb mindkettőnktől engedélyt kér. Nem csak tőled. Nem csak tőlem. Mindkettőnktől.
— Rendben — felelte. Ezúttal nem védekezett.
Három nappal később megcsörrent a telefonom.
Erzsébet hívott.
Nem Leventét kereste.
Engem.
Felvettem.
— Halló?
— Katalin.
A hangja feszes volt, de már nem olyan éles, mint vasárnap.
— Erzsébet.
Pár másodpercig csend ült közénk.
— Nóra azt szeretné, ha jövő vasárnap mindannyian nála ebédelnénk.
Nem siettem a válasszal.
— Értem.
— Megkért, hogy kérdezzem meg tőled, elmentek-e.
Ez apróságnak tűnhetett volna, mégsem volt az.
Most nem utasítás hangzott el.
Hanem kérdés.
— Valószínűleg igen — mondtam.
Erzsébet megköszörülte a torkát.
— Halat fog sütni.
Elmosolyodtam, bár ő ezt nem láthatta.
— Az tökéletes lesz.
— Van valami, amit nem eszel meg?
Majdnem felnevettem, de sikerült visszatartanom.
— Nincs. Nem vagyok válogatós. Szinte mindent megeszem.
Megint néma szünet következett.
— Jó — mondta végül.
Mielőtt bontotta volna a vonalat, még megszólítottam.
— Erzsébet.
— Igen?
— Köszönöm, hogy megkérdezted.
Két pillanatig nem érkezett válasz.
— Nincs mit — mondta aztán.
És letette.
A következő vasárnap valóban elmentünk Nórához.
Erzsébet már ott ült, mire megérkeztünk.
Amikor asztalhoz telepedtünk, végigmérte a tálalt halat, a krumplit és a friss salátát. Egy rövid másodpercre megfeszültem, mert azt hittem, most is elhangzik majd valami csípős megjegyzés.
De nem mondott semmit.
Csak kézbe vette a villáját, és enni kezdett.
Az asztal túlsó végéről Márk rám pillantott. A szája sarkában ott bujkált egy cinkos mosoly.
Én is rámosolyogtam.
Mert végül is ez az egész soha nem igazán a csirkéről szólt. Nem a burgonyáról, nem a sült zöldségekről, és nem is arról, kinek mi ízlik.
Sokkal inkább arról, hogy az embernek joga van meghúzni a határait a saját otthonában.
Arról, meddig tart az udvariasság, ha mindig ugyanattól várják el.
És arról is, hogy a család nem jelenthet szabad belépőt mások életébe, konyhájába, idejébe és türelmébe.
Úgy tűnt, Erzsébet végre megértett valamit.
Azt, hogy attól, mert valaki rokon, még nem léphet be egy másik ember házába úgy, mintha minden magától járna neki. Nem követelhet kiszolgálást, hogy aztán lekicsinyelje mindazt, amit érte tettek.
Mert egy jó házigazda valóban igyekszik gondoskodni a vendégeiről.
De egy jó vendég is ismer legalább két egyszerű szót:
— Köszönöm szépen.