— Akkor én sem lehetek betolakodó ebben a házban.
— Ilyet soha nem állítottam.
— Nem mondod ki, mégis úgy viselkedsz, mintha még ahhoz is tőled kellene engedélyt kérnem, hogy levegőt vegyek!
Halkan, hitetlenkedve felnevettem.
— Engedélyt? Maga pakolta át a szekrényeimet, maga bontogatja a leveleinket, maga lép be a hálónkba kopogás nélkül, és több mint egy hónapja nálunk lakik, holott a saját lakásában már régen végeztek a felújítással. Mondja csak, ezek közül pontosan melyikhez kérte ki az én jóváhagyásomat?
Az asztal körül egy pillanat alatt megfagyott a levegő.
Erika arca lángvörösre váltott.
— Azért teszem, mert valakinek gondoskodnia kell arról, hogy itt rend legyen!
— Itt addig is rend volt, amíg maga meg nem érkezett.
— Ezt csak te gondolod így.
— Igen. Én. És ebben a lakásban az én véleményemnek is van súlya.
Erika ekkor hirtelen felpattant a székéből.
— Jól jegyezd meg, Lilla: ne játszd itt nekem a királynőt, mert könnyen lehet, hogy egyszer csak leesik az a korona a fejedről!
Ekkor végre kimondtam azt, amit hetek óta nyeltem vissza.
— Akkor kezdje azzal, hogy leveszi a sajátját. Mert az én lakásomban különösen nevetségesen mutat magán.
Erika mozdulatlanná merevedett.
— A te lakásod?
— Igen.
— Úgy érted, a közös lakásotok.
Leventére néztem.
Egyetlen másodpercre lehunyta a szemét.
És abban a pillanatban mindent megértettem. Erika nem tudta.
Keserű mosoly húzódott a számra.
— Nem. Úgy értem, pontosan azt, amit mondtam. Ez az én lakásom.
— Lilla… — szólalt meg halkan Levente.
De ezt már nem lehetett visszafordítani.
Erika élesen felkacagott.
— Ugyan már! A fiam tartja fenn ezt az otthont, amióta összeházasodtatok.
Felálltam, átmentem a nappaliban álló komódhoz, és kihúztam a második fiókot.
Ott őriztem egy kék irattartóban a legfontosabb papírjainkat.
Visszavittem az asztalhoz, és letettem eléjük.
— Akkor talán ideje, hogy néhány félreértést eloszlassunk.
Kivettem belőle a tulajdoni lapot.
Ezt a lakást két évvel azelőtt vásároltam, hogy Leventével összeházasodtunk volna.
Az önrészt a saját félretett pénzemből fizettem ki, valamint abból az örökségből, amit a nagymamámtól kaptam.
Amikor férjhez mentem, még volt rajta hitel, de a törlesztés nagyobb részét azután is én álltam.
Levente természetesen beszállt a közös költségeinkbe.
Ez kettőnk között soha nem okozott vitát.
Legalábbis addig nem, amíg az anyja el nem kezdett egy teljesen más történetet terjeszteni rólunk.
Erika elé csúsztattam az iratot.
— Nézze meg a nevet rajta.
Még csak hozzá sem nyúlt.
— Nekem nincs szükségem arra, hogy bármit is olvasgassak.
— Pedig pár perccel ezelőtt még nagyon foglalkoztatta, ki visel itt koronát.
— Lilla, most már elég — szólt közbe Levente.
Felé fordultam.
— Nem. Most te is végighallgatod, amit mondani akarok.
Az arca megfeszült.
— Mire célzol?
— Arra, hogy hat hete kérem tőled, húzz végre határokat. Hat hete könyörgök, te pedig mindig ugyanazzal intézed el: „Anya már csak ilyen.”
Erika azonnal közbevágott.
— A fiamat hagyd ki ebből.
Ránéztem.
— A fia abban a pillanatban része lett ennek, amikor a hallgatást választotta.
Levente lassan felállt.
— Igaza van.
Erre senki sem volt felkészülve.
Én sem.
Erika döbbenten fordult felé.
— Tessék?
— Lillának igaza van, anya.
— Most ellene fordulsz miattam? Vagy inkább mellé állsz velem szemben?
Levente mély levegőt vett.
— Nem választok oldalt. Csak kimondom, hogy hagytuk, hogy ez a helyzet túl messzire menjen.