— Levente, nem azt tudakoltam, hogy jól érzi-e magát nálunk. Arra kérdeztem rá, mikor megy végre haza.
— Ne fújd már fel ennyire.
Abban a másodpercben világossá vált számomra, hogy ez már nem apró kellemetlenség.
Hanem komoly baj.
Erika ugyanis jó ideje nem vendégként mozgott a lakásunkban.
Sokkal inkább úgy, mintha az egész hely az övé volna.
„Véletlenül” felnyitotta a nekünk érkező borítékokat.
Előzetes kopogás nélkül benyitott a hálónkba.
Egy reggel kiszúrta az íróasztalomon heverő számlát, majd számonkérő hangon megkérdezte, miért adtam ki ennyi pénzt egy lámpára.
— Azért, mert megtetszett — feleltem.
— Így már érthető, hogy a fiamnak soha nem sikerül spórolnia.
Ráemeltem a tekintetem, keményen.
— A saját pénzemből vettem.
— Házasságban nincs olyan, hogy saját pénz. Ott minden közös.
— Ettől még magának semmi köze hozzá.
Erre nem mondott semmit.
Mégis, ugyanazon az estén meghallottam, ahogy a konyhában odasúgja Leventének:
— A feleséged kezd nagyon fenn hordani az orrát.
Levente hallgatott.
És ez a némaság sokkal mélyebbre vágott, mint Erika szavai.
A következő vasárnap ebédre vártuk Levente húgát a férjével, továbbá egy nagynénit és két unokatestvért.
A készülődés szinte teljes egészében rám maradt.
Erika viszont egész délelőtt úgy osztotta az utasításokat, mintha ő rendezné az eseményt.
— A fehér terítőt tedd az asztalra.
— Ezeket a tányérokat inkább ne vedd elő.
— A rendes poharak a felső polcon vannak.
— A salátába még kell só.
Eleinte inkább nyeltem egyet, és nem reagáltam.
Aztán megérkezett Levente húga, Erika pedig úgy tárta ki előtte az ajtót, mintha ő lenne a ház úrnője.
— Gyertek, gyertek csak be! Érezzétek magatokat otthon!
A konyhából fordultam hátra.
Ez a mondat úgy szúrt, mint egy tű, de akkor még mindig nem szóltam.
Ebéd alatt Erika tovább játszotta a tökéletes házigazdát. Ő kínálgatta a húst, ő kérdezgette, ki kér még.
Ő jelölte ki, ki melyik székre üljön.
Sőt, a kis szekrényünkből elővett egy üveg bort is, anélkül hogy előtte akár rám, akár Leventére rákérdezett volna.
Amikor Levente húga megdicsérte a nappali berendezését, Erika elégedetten elmosolyodott.
— Én mondtam Leventének, hogy a kanapénak azon az oldalon lesz a legjobb helye.
Ez hazugság volt.
Az elrendezés az én ötletem volt.
Mégsem javítottam ki.
Egészen addig bírtam, amíg a beszélgetés az utazásra nem terelődött. Levente megemlítette, hogy októberben szeretnénk elmenni egy hétre pihenni.
Erika arca azonnal megfeszült.
— Már megint mennétek valahová?
— Közel két éve nem voltunk sehol — mondtam nyugodtnak szánt hangon.
— Van, aki képes otthon is megmaradni.
Ekkor már nem tudtam tovább lenyelni.
— És van, aki azt is tudja, mikor illik végre hazamenni.
Levente abban a pillanatban felém kapta a fejét.
Erika lassan letette a villáját.
— Ezt most nekem címezted?
— Ha magára vette, annak nyilván megvan az oka.
Levente húga megpróbálta gyorsan más irányba terelni a beszélgetést.
De elkésett.
Erika már nem akart visszafogott maradni.
— Amióta megvettétek ezt a lakást, teljesen elviselhetetlenné váltál.
Halványan elmosolyodtam.
— Amióta megvettük?
— Pontosan. Úgy teszel, mintha attól, hogy négy csinos fal vesz körül, különb lennél bárkinél.
— Anya, elég legyen — szólt rá Levente.
Erika azonban rá sem hederített.
— Nem, Levente. Valakinek egyszer ki kell mondania előtte az igazságot. A feleséged úgy jár-kel itt, mintha koronát viselne.
A szemébe néztem.
— Azért, mert ez az otthonom.
— A fiam otthona is.
— Természetesen.