Az anyósom a nappali kellős közepén, mindenki füle hallatára vágta hozzám a megjegyzést.
— Ne viselkedj úgy, mintha te lennél itt a királynő, Lilla. A végén még leesik az a képzeletbeli korona a fejedről!
Pár másodpercig olyan némaság lett, mintha valaki elvágta volna a levegőt.
Levente kezében megállt a borosüveg. A húga lassú mozdulattal visszatette a villáját a tányér mellé. Még Erika, az anyósom is úgy bámult rám, mintha biztosra venné, hogy most is a megszokott jelenet következik: zavartan mosolygok, gyorsan másról kezdek beszélni, és úgy teszek, mintha a sértés el sem jutott volna hozzám.
Csakhogy azon a vasárnapon elfogyott bennem a türelem.
Óvatosan letettem a poharamat az asztalra, majd egyenesen a szemébe néztem.
— Akkor talán kezdje azzal, hogy a sajátját leveszi. Az én otthonomban ugyanis különösen nevetségesen mutat magán.
Az ezt követő csönd még az előzőnél is súlyosabbnak tűnt.
Erika elkerekedett szemmel meredt rám.
— Tessék? Mit mondtál?
— Pontosan azt, amit hallott.
Levente halkan, figyelmeztetően ejtette ki a nevemet.
— Lilla…
Felemeltem a kezem, mielőtt folytathatta volna.
— Nem. Most nem.
Túl hosszú ideje nyeltem már le szó nélkül minden szurkálódását.
Az egész hat héttel korábban indult, amikor Erika telefonált, és bejelentette, hogy egy időre el kell hagynia a saját lakását. A házukban vezetéket cseréltek.
— Négy-öt napnál nem lesz több — nyugtatgatott Levente. — Legrosszabb esetben egy hét.
Rábólintottam.
Hiszen mégiscsak az anyjáról volt szó.
Mit mondhattam volna?
Az érkezése előtti estén rendbe tettem neki a vendégszobát. Tiszta ágyneműt húztam az ágyra, friss törölközőket készítettem ki a fürdőbe, sőt még a szekrényből is kipakoltam egy részt, hogy legyen helye a holmijainak.
Erika három bőrönddel állított be.
Utólag már azt gondolom, ez volt az első jel, amit komolyabban kellett volna vennem.
A harmadik napon átszervezte a konyhámat.
Munka után arra értem haza, hogy a poharak másik polcra kerültek, a fűszerek már nem ott voltak, ahol megszoktam, a serpenyőimet pedig teljesen új helyre rakta.
— Így sokkal ésszerűbb — közölte magabiztosan.
Nem kezdtem vitát.
Az ötödik napon a nappali növényeit pakolta át, mert szerinte fogalmam sem volt, hogyan kellene kihasználni a természetes fényt.
A hetedik napra odáig jutottunk, hogy már a bevásárlásba is beleszólt.
— Ez az olaj indokolatlanul drága.
— Ennek a mosószernek semmi haszna.
— Miért pont ezt a kávét veszed?
— Levente mindig is egy másik fajtát szeretett jobban.
Amikor bármit szóvá tettem, Levente rendre ugyanazzal hárított:
— Engedd el. Ismered anyát.
Egy idő után már a gyomrom összerándult ettől a mondattól.
„Ismered anyát.”
Mintha Erika természete valami vihar vagy hőségriadó lett volna, amely ellen úgysem lehet tenni semmit.
Két hét telt el.
Aztán három.
A lakásában addigra befejezték a munkát.
Erika mégsem költözött vissza.
Előbb arra hivatkozott, hogy minden tele van porral.
Később azt mondta, a lift még mindig bizonytalanul működik.
Végül azzal állt elő, hogy inkább várna pár napot, mert rettenetesen kimerült.
Amikor a negyedik hét is elkezdődött, egy este már kertelés nélkül fordultam Leventéhez:
— Mikor költözik haza az anyád?
Nem nézett rám.
— Nem tudom.
— Hogy érted, hogy nem tudod?
— Jól érzi itt magát.
Ránéztem, és akkor már külön is megszólítottam, hogy semmiféle félreértés ne maradjon köztünk.