— Hagytuk? — ismételte Erika, mintha a szó íze is sértené.
Levente lehajtotta a fejét egy pillanatra.
— Én hagytam. Leginkább én.
Erika arcán átfutott a hitetlenség. Látszott rajta, hogy ezt a mondatot képtelen befogadni.
— Ennyi minden után, amit érted megtettem…
— Anya, ne kezdd el.
Levente most először vágott ilyen keményen az anyja szavába.
— Néhány napra érkeztél. Ehhez képest hat hete nálunk laksz. A lakásodban pedig már majdnem egy hónapja végeztek a felújítással.
Erika sápadtabb lett, mint előtte bármikor.
— Te most ki akarsz tenni engem?
Levente nem felelt rögtön. A csend súlyosabb volt bármilyen kiabálásnál.
— Igen.
— Őmiatta? — csattant fel Erika.
— Nem — mondta Levente halkan. — Magunk miatt.
Erika felém lendítette a kezét.
— Amióta ez a nő van melletted, rá sem lehet ismerni rád!
Már nyitottam volna a számat, de Levente megelőzött.
— Negyvenhárom éves vagyok, anya. Lehet, hogy nem én változtam meg ennyire, hanem te hitted azt, hogy örökre az a húszéves fiú maradok, akit irányítani lehet.
Az asztalnál senki sem evett tovább.
Erika szó nélkül felállt, és bevonult a vendégszobába.
Közel húsz percig csak a fiókok dörrenését, a szekrényajtók csapódását és a cipzárak ideges hangját hallottuk.
A rokonok egyenként kezdtek elszivárogni. Nem köszöntek nagy hangon, nem magyarázkodtak, csak csendben eltűntek.
Amikor Erika újra megjelent, két bőröndöt húzott maga után.
A harmadik még bent maradt a szobában.
Megállt előttem, és úgy nézett rám, mintha én győztem volna le valamiféle háborúban.
— Remélem, elégedett vagy.
Megráztam a fejem.
— Nem vagyok az.
— Pedig nagyon úgy tűnik.
— Nem azt akartam, hogy elmenjen. Azt szerettem volna, ha tiszteletben tartja, hogy ez az otthonom.
— Ugyanaz.
— Nem — feleltem. — Egyáltalán nem ugyanaz.
Levente odalépett, és megfogta az egyik bőrönd fogantyúját.
— Elviszlek haza.
Erika kirántotta a kezéből.
— Nem kérek tőled semmit.
Azzal kiviharzott a lakásból, és olyan erővel vágta be maga mögött az ajtót, hogy a poharak is megrezzentek az asztalon.
Levente még néhány másodpercig mozdulatlanul állt, a becsukódott ajtót bámulva.
Aztán lassan visszaült.
Én automatikusan elkezdtem leszedni a tányérokat.
— Ne csináld — szólt rám csendesen.
— Valakinek el kell pakolnia.
— Lilla.
Megtorpantam.
— Sajnálom.
Nem feleltem rögtön. Nem azért, mert nem hallottam, hanem mert túl sokáig vártam erre a mondatra.
Levente folytatta:
— Azt hittem, ha nem megyek bele vele a veszekedésekbe, akkor béke lesz. Közben csak annyi történt, hogy egyedül hagytalak az egész helyzettel.
Ezek a szavak többet jelentettek, mint gondolta.
Leültem vele szemben.
— Nem akarom, hogy köztem és az anyád között kelljen választanod.
— Tudom.
— De azt sem akarom még egyszer átélni, hogy idegennek érezzem magam a saját lakásomban.
Levente bólintott.
— Nem fogom hagyni, hogy ez újra megtörténjen.
Erika majdnem két hétig nem jelentkezett.
Aztán egyszer felhívta Leventét.
Bocsánatot nem kért.
Viszont attól kezdve soha többé nem állított be hozzánk előzetes szólás nélkül.
És amikor nagyjából egy hónappal később végül átjött egy kávéra, olyasmi történt, amire egyáltalán nem számítottam.
Csengetett.
Majd várt.
Amikor ajtót nyitottam, belépett az előszobába, és megkérdezte:
— Hová rakhatom a táskámat?
Elmosolyodtam.
— Ahová szeretné.
Erika végignézett a nappalin, aztán visszanézett rám.
Egy pillanatra biztos voltam benne, hogy megint előkerülnek a királynők, a koronák és a méltóság sértett jelképei.
De nem így történt.
Csak ennyit mondott:
— Köszönöm.
Nem volt valódi bocsánatkérés.
De első lépésnek elégnek bizonyult.
Aznap értettem meg igazán, hogy soha nem az volt a lényeg, kinek a fején van a korona.
Hanem az, hogy túl hosszú ideig senki sem merte kimondani Erikának: más ember otthonában nincs szüksége koronára.