Petra keresett meg telefonon.
Nem Gábort hívta.
Hanem engem.
— Nóra, anya azt mondta, hogy a pénz miatt nehezteltek rá.
— Nem egyszerűen a pénzről van szó — feleltem halkan. — Hanem arról, hogy bement a lakásunkba, és elvett valamit, amihez nem volt engedélye.
A vonal másik végén egy ideig néma csend volt.
— Én nem tudtam, honnan van nála.
Erre én is elhallgattam.
— Mit mesélt neked?
— Azt, hogy Gábor adott neki háromszáz eurót, hogy átadja nekem segítségként.
Behunytam a szemem.
Vagyis nemcsak kivette a borítékból azt az összeget.
Még hazudott is róla, kitől származik.
— Petra, Gábor nem tudott erről semmit.
— Igen… most már értem.
— Megvan még nálad az a pénz?
— Nincs. A biztosítást fizettem ki belőle.
Hallottam, ahogy sóhajt egyet.
— De pénteken kapok fizetést, és akkor visszautalom nektek.
— Neked nem kell rendezned ezt.
— De kell. Végül is nálam kötött ki.
Pénteken valóban megérkezett tőle a háromszáz euró.
Mónika viszont egyetlen egyszer sem jelentkezett.
Tizenegy nap telt el így.
Aztán vasárnap, valamivel negyed egy után megszólalt a csengő.
Gábor ment ajtót nyitni.
Mónika állt a küszöbön, a kezében egy sajttortával.
— Bejöhetek?
Gábor rám pillantott.
Aprót bólintottam.
Mónika belépett, az asztalra tette a süteményt, aztán leült. Először olyan semmiségekről beszélt, mintha csak egy szokásos vasárnapi látogatásra érkezett volna: az időről, az egyik szomszédról, meg arról, hogy milyen jó akciót látott egy szupermarketben.
Végül mégis felém fordult.
— Gondolom, azt várod, hogy bocsánatot kérjek.
— Nem várok semmit — mondtam.
Úgy tűnt, ez jobban kizökkenti, mintha szemrehányást tettem volna.
Lesütötte a szemét, és az ujjait nézte.
— Nem lett volna szabad hozzányúlnom ahhoz a pénzhez.
Nem válaszoltam azonnal.
— Arra gondoltam, hogy ti amúgy is félretesztek, Petrának meg akkor tényleg szüksége volt rá…
— Éppen ez a lényeg — vágtam közbe nyugodtan. — Ön döntötte el helyettünk, hogy kinek van nagyobb joga a mi pénzünkhöz.
Mónika lassan biccentett.
— Igen.
Gábor ekkor mellém ült.
Az anyja vett egy mély levegőt.
— Többé nem fordul elő.
Ránéztem.
— Nem is tudna. Már nincs kulcsa.
Mónika szája megfeszült, de most először nem kezdett vitába.
Pár perccel később felvágtuk a sajttortát. A beszélgetés nem lett könnyed, de nem is robbant ki újabb veszekedés. Udvarias volt, kissé merev, mégis békés.
Később, amikor leszedtem az asztalt, arra gondoltam, hogy az a háromszáz euró olyasmire tanított meg minket, amit talán már jóval korábban észre kellett volna vennünk.
A gond soha nem maga a boríték volt.
És igazából nem is a pénz.
Hanem az, hogy Mónika hosszú évek óta összekeverte azt, hogy ő Gábor anyja, azzal a joggal, hogy beleszólhat mindenbe, ami a fiához tartozik.
A lakásunkba.
A pénzügyeinkbe.
Az időnkbe.
A döntéseinkbe.
Aznap délután végleg elveszítette a kulcsokat.
De ennél sokkal fontosabb volt, hogy talán először értette meg igazán: nemcsak az ajtónkhoz nem fér hozzá többé.
Ahhoz a joghoz sem, amelyet saját magának osztott ki, hogy engedély nélkül belépjen az életünkbe.