— Én az anyád vagyok! — csattant fel Mónika.
— Ettől még nem lesz kevésbé igaz, amit csinált.
— Gábor, te ezt tényleg végighallgatod? Hagyod, hogy a feleséged így beszéljen velem?
Gábor nem sietett a válasszal.
Mónika úgy meredt rá, mintha biztos lenne benne, hogy a fia most is a megszokott szerepét veszi fel. Hogy elsimítja a vitát. Hogy azt mondja, mindenki ideges, mindenki túlreagálja. Hogy majd keres valami kényelmes középutat, ahol a végén senki sem felelős igazán.
Csakhogy most nem ez történt.
— Add vissza a pénzt, anya.
Mónika nagyot pislogott.
— Micsoda?
— A háromszáz eurót.
— Az előbb mondtam, hogy most nincs nálam annyi.
— Akkor kérd el Petrától.
— Hiszen már befizette belőle a biztosítást!
— Ez nem a mi gondunk.
Mónika arca megfeszült, a szeme elkerekedett.
— Ezt most komolyan mondod?
— Igen. Teljesen komolyan.
— A húgodról beszélsz.
— És a mi pénzünkről.
A beszélgetés kezdete óta először láttam rajta, hogy felfogja: Gábor nem fog mögé állni. Nem most.
Mónika hirtelen felkapta a táskáját a szék támlájáról.
— Jó. Legalább most már világos, milyen szabályok szerint működik ez a család.
— Pontosan — feleltem halkan, de határozottan. — Innentől kezdve nagyon egyszerű szabály van: senki nem visz el olyasmit, ami nem az övé.
Mónika olyan tekintettel fordult felém, mintha legszívesebben belém mart volna.
— Ne aggódj. Soha többé nem nyúlok a féltve őrzött kis pénzetekhez.
— Ebben bízom is.
A bejárati ajtó felé indult, de Gábor utána lépett.
— Anya.
Mónika visszafordult, ingerülten.
— Mi kell még?
Gábor kinyújtotta a tenyerét.
— A kulcsokat kérem.
Mónika megdermedt.
— Miféle kulcsokat?
— A pótkulcsot a lakásunkhoz.
— Most már ki is zársz bennünket az életetekből?
— Nem erről van szó. Csak visszakérem annak a lakásnak a kulcsát, ahová a tudtunk nélkül bementél, és ahonnan pénzt vittél el.
— Én vagyok az anyád!
— Az maradsz akkor is, ha nincs kulcsod az otthonunkhoz.
Mónika előbb Gáborra nézett, aztán rám. Egy pillanatig biztos voltam benne, hogy egyszerűen megtagadja.
Végül mégis kinyitotta a táskáját. Ideges mozdulatokkal turkált benne, majd előrántotta a kulcscsomóját. A két kulcsot olyan erővel csapta Gábor tenyerébe, hogy fémesen összekoccantak.
— Remélem, most elégedett vagy — vetette oda nekem.
— Akkor leszek az, ha visszakerül hozzánk a háromszáz euró.
Mónika szó nélkül kiviharzott, és maga mögött úgy vágta be az ajtót, hogy beleremegett a lakás.
Pár másodpercig egyikünk sem mozdult.
Gábor végül az asztalra tette a kulcsokat.
— Sajnálom.
Megráztam a fejem.
— Nem akarom, hogy te kérj bocsánatot azért, amit ő tett.
Újra átszámoltam a bankjegyeket, aztán visszacsúsztattam őket a borítékba.
Ezerötszázötven euró maradt.
Gábor leült velem szemben.
— Holnap zárat cseréltetünk.
Meglepve pillantottam rá.
— De hát visszaadta a kulcsokat.
— Azokat, amelyekről tudunk — mondta csendesen.
Néhány másodpercig csak néztem őt.
— Azt gondolod, lehet még nála másolat?
Gábor az ajtó felé fordította a tekintetét.
— A mai nap után inkább nem szeretném kideríteni.
Hétfő délután valóban lecseréltettük a zárat.
Aztán szerdán olyasmi történt, ami még ennél is különösebb volt.