Hát persze.
Petra.
Gábor húga.
Harminckét éves nő, rendes munkahellyel, stabil fizetéssel, és azzal a páratlan képességgel, hogy a saját kiadásait mindig úgy tálalja, mintha az egész családot fenyegetné valami katasztrófa.
— Miféle kiadásról van szó? — kérdezte Gábor.
— Be kellett fizetnie a kötelező biztosítást az autójára.
— Akkor miért nem engem keresett meg?
— Mert pontosan tudta, hogy elutasítanád.
Gábor arca megfeszült.
Én az asztalra támasztottam a könyökömet, és Mónikára néztem.
— Vagyis Petra tisztában volt vele, hogy Gábor nem adna neki pénzt, maga pedig ennek ellenére kivette.
— Ne csinálj már úgy, mintha valami tragédia történt volna.
— Nem tragédiát csinálok belőle. Csak szeretném felfogni, mi történt.
Mónika szemében nyílt bosszúság villant.
— Az a pénz ott hevert.
Egy másodpercig komolyan azt hittem, rosszul hallottam.
— Hogy mondta?
— Gyűjtögettek. Éppen nem kellett semmire. Petrának viszont sürgősen szüksége volt rá.
— És ettől kezdve a mi pénzünk szabadon használható lett az ön számára?
— Ő az én lányom!
— Ez meg a mi megtakarításunk.
— A fiamé is.
Gábor felé fordítottam a fejem.
Ő egy pillanatra lehunyta a szemét.
Ezt a mondatot túlságosan is jól ismertük.
Amikor vettünk valamit a lakásba: „A fiam pénzéből megy.”
Amikor lefoglaltunk egy utazást: „Ezért dolgozik szegény Gábor.”
Amikor öt év után végre új telefont vettem magamnak: „Remélem, nem a fiam fizette.”
Mintha az én keresetem abban a pillanatban láthatatlanná válna, amint bekerül a közös kasszánkba.
— Ennek az összegnek a fele tőlem származik — mondtam halkan, de élesen.
Mónika közönyösen megvonta a vállát.
— Én nem is állítottam az ellenkezőjét.
— Akkor tőlem is elvett.
— Majd visszateszem.
— Mikor?
— Amint lesz rá módom.
Gábor erre hirtelen felkapta a fejét.
— Mit jelent az, hogy amint lesz rá módod?
— Azt, amit mondtam, fiam. Én sem gyártom otthon a pénzt.
— Akkor ez nem kölcsön volt — szólaltam meg. — Kölcsönnél ugyanis az ember előbb megkérdezi, elviheti-e.
Mónika ujjai ideges, apró koppanásokkal kezdtek dobolni az asztallapon.
— Hihetetlen, hogy egy ilyen semmiségből ekkora jelenetet kell rendezni.
Felálltam.
Odamentem a komódhoz, kihúztam a fiókot, és elővettem a borítékot.
Már a súlya is más volt.
Felnyitottam, majd egyesével megszámoltam a benne maradt bankjegyeket.
Mónika az asztaltól figyelt bennünket.
Gábor közben mellém lépett.
Végigszámoltam egyszer.
Aztán újra, lassabban.
— Háromszáz euró hiányzik.
A levegő szinte megállt a szobában.
Gábor az anyjára meredt.
— Te kétszázat mondtál.
Mónika hallgatott.
— Anya.
— Jó… talán háromszáz volt.
Ráemeltem a tekintetem.
— Talán?
— Nem jegyeztem meg pontosan.
— Nem emlékszik, hogy kétszáz vagy háromszáz eurót vett ki egy olyan borítékból, amelyhez semmi köze nem volt?
— Ne beszélj velem úgy, mintha tolvaj lennék.
Nem fordítottam el a szemem.
— Akkor segítsen, minek nevezzem azt az embert, aki bemegy valaki más otthonába, kihúz egy fiókot, talál benne pénzt, engedély nélkül elviszi, majd két nappal később már azt sem tudja megmondani, pontosan mennyit vett ki.
Mónika hirtelen felugrott a székéről.