— Kivettem valamennyit abból a borítékból, amit félretettetek. Úgyis gyűjtögettek — közölte az anyósom olyan higgadtan, mintha csak azt mondaná, elfogyott a cukor.
Egy pillanatig csak meredtem rá. Biztos voltam benne, hogy rosszul hallottam.
— Várjon… maga most azt állítja, hogy a tudtunk és az engedélyünk nélkül hozzányúlt a pénzünkhöz?
Mónika letette a csészéjét az asztalra. A szemöldöke alig észrevehetően rándult össze, mintha az én felháborodásom lenne az egyetlen furcsaság ebben a helyzetben.
— Nóra, ne dramatizáld túl. Nem vittem el az egészet.
A férjem, Gábor, épp almás pitét vágott a konyhapultnál. A kés megállt a kezében, aztán lassan letette a deszkára.
— Anya… milyen borítékról beszélsz?
Mónika felé fordult.
— Arról, amit a nappali komódjának fiókjában tartotok.
A gyomrom görcsbe ugrott.
Nem pusztán azért, mert kiderült, hogy pontosan tudja, hol van a megtakarított pénzünk.
Hanem mert ezzel egyúttal azt is bevallotta: kinyitott nálunk egy fiókot, megtalált benne egy borítékot, amelyhez semmi köze nem volt, belenézett, majd kivett belőle pénzt.
És mindeközben továbbra is úgy viselkedett, mintha a valódi gond az lenne, hogy én ezt nem fogadom mosolyogva.
Vasárnap délután volt, valamivel négy óra után.
Mónika csak egy kávéra ugrott át. Gáborral közel hat éve voltunk házasok, és nyolc hónapja próbáltunk félretenni arra, hogy még a hideg beállta előtt kicseréltessük a lakás ablakait.
Nem beszéltünk óriási összegről.
Hónapról hónapra annyit raktunk félre, amennyit épp megengedhettünk magunknak: ötven eurót, néha százat, jobb hónapokban kétszázat is, ha sikerült kevesebbet költenünk.
Egy héttel korábban számoltam át.
Pontosan 1 850 euró volt a borítékban.
A nappaliban lévő komód egyik fiókjában tartottuk, egy iratokkal megtömött mappa alatt.
Nem hevert elöl.
És Mónikának semmiféle ésszerű oka nem lehetett arra, hogy abban a fiókban kutasson.
— Mennyit vittél el? — kérdezte Gábor tompa hangon.
Az anyja legyintett, mintha apróságról volna szó.
— Kétszázat.
Megdermedve néztem rá.
— Kétszáz eurót?
— Igen.
— És mikor tervezte ezt közölni velünk?
— Hát most mondom.
Egy rövid, hitetlen nevetés szakadt ki belőlem.
— Ez nem felelet arra, amit kérdeztem.
Mónika nagyot sóhajtott.
— Pénteken vettem ki.
Pénteken.
Két nappal ezelőtt.
Aznap este hétig dolgoztam. Gábor még később ért haza nálam is.
Mónika pedig bejött a lakásunkba, mert elmondása szerint hozott nekünk egy doboz ételt.
Volt nála pótkulcs, kizárólag vészhelyzetre.
Abban a pillanatban egy újabb gondolat hasított belém.
— A hálóba is bement?
— Nem.
— Más fiókokat is átnézett?
— Nóra…
— Kérdeztem valamit.
Gábor ekkor közbevágott.
— Anya, mondd már meg, miért nyitottad ki egyáltalán a komódot?
Mónika összekulcsolta maga előtt a karját.
— Elemet kerestem.
— Az elemek a konyhában vannak — felelte Gábor.
Néhány másodpercig senki sem szólt.
Mónika elfordította a tekintetét.
Ez a mozdulat egyáltalán nem nyugtatott meg.
— Mire kellett magának kétszáz euró? — kérdeztem végül.
— Petrának akadt egy váratlan kiadása.