Ő maga volt ott. Látta, ahogy megaláz. Hallotta minden szavát. És mégis őt választotta.
— De hát…
— Nincs de, kicsim — rázta meg a fejét apa halkan. — Meghozta a döntését. A te esküvődön. Száz ember szeme láttára. Ez nem félrelépés volt, hanem tudatos választás.
A könnyeim megállíthatatlanul csorogtak.
— Mit csináljak most, apa?
— Te mit szeretnél?
— Nem tudom.
— A szerelem önmagában kevés, Nóra — mondta csendesen. — Kell hozzá tisztelet. És bátorság. Tudom, hogy Kristóf szeret téged. De nem volt elég mersze kiállni érted. Márpedig védelem nélkül a szerelem nem ér semmit.
Hajnali kettő körül üzenet érkezett Kristóftól:
„Nóra, sajnálom. Anyának pánikrohama lett, haza kellett vinnem. Holnap visszajövök. Beszéljünk.”
Válaszoltam:
„Nem, Kristóf. Ma választottál. Anyádat választottad. Élj együtt ezzel.”
Aztán letiltottam a számát.
Eltelt három hónap.
A válás gyorsan lezajlott. Kristóf meg sem jelent a tárgyaláson, ügyvédet küldött maga helyett. Az ügyvéd csak annyit mondott: „Az ügyfelem megbánta. Szeretne még egy esélyt.”
A bíró rám nézett:
— Kíván második esélyt adni?
— Nem — feleltem.
A válást kimondták.
Most az „Aranylibához” nevű kávézóban ülök — apám éttermében. Az esküvő után nevezte át így. Azt mondta: „Új kezdet.”
Cappuccinót kortyolok, könyvet olvasok. Az ablak előtt szerelmespárok sétálnak, kézen fogva. Elmosolyodom.
Egyszer majd én is így leszek. Valaki mással. Olyannal, aki kiáll.
Megrezzen a telefonom. Üzenet Kristóftól — másik számról, mert az előzőt letiltottam:
„Nóra, kérlek. Bocsáss meg. Hibáztam. Megszakítottam a kapcsolatot anyámmal. Már nem beszélünk. Adj még egy esélyt.”
Elolvasom. Aztán törlöm.
Apa igazat mondott. Ami az esküvőn történt, nem tévedés volt. Hanem döntés.
És én megérdemlek valakit, aki engem választ. Mindig. Elsőre.
Nem olyat, aki előbb az anyját választja, aztán megbánja.
Apa odalép hozzám, leül.
— Hogy vagy, Nóra?
— Jól, apa. Tényleg jól.
— Írt?
— Igen. Kitöröltem.
Elmosolyodik.
— Büszke vagyok rád.
— Miért?
— Mert tudod, mit érsz. És nem engeded, hogy ettől eltántorítsanak.
Megfogom a kezét.
— Köszönöm az esküvőt. És mindazt, amit ott tettél.
— Ugyan — legyint.
— Nem ugyan. Kidobtad a vőlegényemet a saját esküvőmről. A te éttermedből. Száz ember előtt.
— Nem a vőlegényedet küldtem el — javít ki nyugodtan. — Hanem azt, aki nem tisztelt téged. Hogy történetesen ő volt a vőlegényed, az mellékes.
Nevetek. Sírva. Egyszerre.
— És most mi lesz velem, apa?
— Élni fogsz. Találsz majd mást. Olyat, aki feláll, és azt mondja: „Elég.” Aki téged választ. Azonnal. Habozás nélkül.
— És ha mégsem?
— Meg fogod találni. Mert értékes vagy, Nóra. És az igazi férfi ezt felismeri.
Odakint elered a hó. Az év első havazása.
Kinézek az ablakon. Egy párt látok az utcán. A férfi átöleli a nőt, a kabátjával védi a hótól. Nevetnek.
Ezt akarom. Ez jár nekem.
Nem egy férfi, aki az esküvőjéről az anyjával távozik.
Hanem egy, aki akár az anyját is kiküldi az esküvőről. Értem.
Apa megtette. Megmutatta, milyen az, amikor valaki megvéd.
Most már tudom, mit kell keresnem.
És azt is, mit nem fogadok el soha többé.