— …a fia — folytatta apám halkan, de olyan hangsúllyal, amitől a terem megfeszült, és Kristófra emelte a tekintetét — az imént kötötte össze az életét az én lányommal. Itt. Az én éttermemben. Abban az épületben, amit én teremtettem meg. És ön nyilvánosan megalázta őt.
— Kristóf! — kapta fel a fejét Margit, és kétségbeesetten a fia felé fordult. — Szólj már valamit!
Kristóf mozdulatlanul ült. A tányérját bámulta, mintha hirtelen a porcelán mintázata lett volna a világ legérdekesebb dolga. Az ujjai összekulcsolva pihentek az ölében.
— Kristóf! — ismételte Margit, ezúttal élesebben.
Semmi válasz.
Apám ekkor felé fordult.
— Kristóf — szólalt meg nyugodtan, szinte barátságosan —, most mondja meg nekem: az édesanyja oldalán áll, vagy a feleségéén?
Kristóf lassan felemelte a fejét. Előbb apámra nézett, aztán az anyjára, végül rám. A pillantása tele volt zűrzavarral.
— Én… én nem tudom, mit kellene mondanom…
— Azt, hogy az édesanyja távozik — mondta apám tárgyilagosan.
— De hát ő az anyám…
— És Nóra a feleséged — vágott közbe apám. — Annak a nőnek esküdtél hűséget alig egy órája, hogy szereted és megvéded.
Kristóf ajka megremegett. Kinyitotta a száját, de egyetlen szó sem jött ki rajta.
Apám ekkor Margithoz fordult.
— Novák asszony, felszólítom, hogy azonnal hagyja el az éttermet.
— Maga ezt nem teheti meg! — kiáltotta Margit.
— Dehogynem — válaszolta apám hidegen. — Én vagyok a tulajdonos. Jogom van eltávolítani bárkit, aki botrányt okoz. A kamerák mindent rögzítenek, száz tanú hallotta, amit mondott. Vagy saját lábán megy ki, vagy hívom a biztonságiakat.
Margit arca előbb lángvörös lett, majd sápadt. Ideges mozdulattal felkapta a táskáját.
— Kristóf, indulunk!
— Nem — felelte apám azonnal. — Kristóf a vejem. Ő itt maradhat. Ön nem.
— Kristóf! — sikította Margit. — Velem jössz?!
Kristóf rám nézett. Aztán vissza az anyjára. Végül apámra.
— Én… nekem mennem kell anyával — mondta bizonytalanul.
— Nem kell — rázta meg a fejét apám. — Nem kötelességed.
— De egyedül van…
— Felnőtt nő — felelte apám. — Haza fog találni.
Kristóf felállt, és mégis az anyja felé indult.
— Sajnálom, Nóra — mondta a válla fölött. — Csak meg akarok bizonyosodni róla, hogy rendben van.
És elment.
Az anyjával együtt.
Ki az étteremből.
A saját esküvőjéről.
Száz vendég ült dermedt csendben. Senki nem tudta, hogyan kellene reagálni.
Apám odalépett hozzám, és megszorította a kezemet.
— Nóra, kincsem. Fel tudsz állni?
Felálltam. A térdeim remegtek.
A mikrofonhoz kísért.
— Kedves vendégeink — szólalt meg. — Elnézést kérek a történtekért. A vejem úgy döntött, hogy elhagyja az esküvőt. Az édesanyjával. Ez az ő döntése.
Megállt egy pillanatra, zsebkendőt vett elő, és megtörölte a szemét.
— A lányom viszont marad. És mi ünnepelni fogunk. Mert megérdemli. Azokkal, akik szeretik és tisztelik őt.
Valaki tapsolni kezdett. Aztán még valaki. Rövid időn belül az egész terem zúgott a tapsvihartól.
Ott álltam a mikrofon mellett. Menyasszonyi ruhában. Vőlegény nélkül.
Apám átölelt.
— Hazamegyünk, kicsim?
Megráztam a fejem.
— Nem. Maradunk. Ünneplünk.
— Biztos vagy benne?
— Igen. Igazad van. Megérdemlem.
Az esküvő folytatódott. Vőlegény nélkül. Anyós nélkül.
Táncoltam apámmal, aztán az unokatestvéremmel, majd a nagynénémmel. Etettem magam a tortából, nevettem a nagybátyám rossz viccein, pezsgőt ittam.
És minden percben azt vártam, hogy Kristóf visszajön.
Nem jött.
Éjfél körül kimentem a levegőre, leültem az étterem előtti padra. A hold magasan állt, az utca csendes volt.
Apám utánam jött, mellém ült.
— Hogy vagy?
— Nem tudom, apa.
— Hívott?
— Nem.
Bólintott. Hallgatott egy darabig, majd megszólalt:
— Nóra, mondhatok valamit?
— Igen.
— Kristóf ma döntött. Nem az anyja helyette.