Nem tudtam örülni.
A szívem helyén inkább szorongás ült, hideg és makacs félelem.
Az okát pontosan tudtam. Előző este Margit Novák belépett a lakásunkba — abba a lakásba, ahol az elmúlt nyolc hónapban Kristóffal együtt éltünk —, és minden bevezetés nélkül kijelentette:
— Nem hiszem el, hogy holnap valóban lesz esküvő.
Kristóf éppen kávét főzött. Megfordult, a bögrét a kezében tartva.
— Anya, kérlek… ne ma.
— Fiam, csak az igazat mondom — felelte Margit. — Ez a lány nem hozzád való.
— Anya, szeretem őt. Elvettem feleségül.
— Még nem — javította ki hidegen. — Egyelőre csak papíron. Holnap lesz a ceremónia. És én azt mondom, gondold át újra.
Ott álltam a konyhában, mozdulatlanul. Úgy éreztem, levegőt sem veszek.
Kristóf rám nézett, aztán visszafordult az anyjához.
— Anya, ebben nincs vita. Ennek most vége.
— Rendben, rendben — sóhajtott Margit. — De később ne mondd, hogy nem szóltam előre.
Azzal elment.
Aznap éjjel nem jött álom a szememre. Kristóf vállára hajtottam a fejem.
— Mi van, ha igaza van? — suttogtam.
— Nincs — válaszolta azonnal. — Nóra, anyám csak… tudod, milyen. Majd megszokja.
— Nyolc hónapja próbál megszokni — feleltem halkan. — És közben folyamatosan azt hallgatom, hogy nem vagyok elég jó.
— Mert mindig én voltam neki az első. Anyás fiú — mondta csendesen. — De most már a férjed vagyok. És holnap ezt mindenki látni fogja.
Ő elaludt. Én nem.
Reggel anyu segített felvenni a ruhámat. Fehér volt, letisztult és gyönyörű. Mesébe illőnek láttam magam.
— Gyönyörű vagy, Nóra — mondta, és a szeme csillogott.
— Anya… félek.
— Mitől, kicsim?
— Attól, hogy Margit tönkreteszi az esküvőt.
Anyu megrázta a fejét.
— Nem fogja. Apád nem engedné. Ez a mi napunk. A te napod. És apád ezt nagyon komolyan veszi.
Apámé volt az „Aranylibához” nevű étterem — a város legjobbja. Esküvők, születésnapok, céges rendezvények helyszíne. Mindenki ismerte. És mindenki tisztelte.
Aznap pedig a lánya esküvőjét rendezte ott.
Amikor megérkeztünk, száz vendég várt ránk. Virágok mindenütt. Zene szólt. Az asztalok úgy voltak megterítve, mintha egy magazinból léptek volna elő.
Apám az oltárhoz indult. Én követtem. Kristóf ott állt előttem. Mosolygott.
A szertartás lezajlott. Hűséget ígértünk egymásnak. Megcsókoltuk egymást. A vendégek tapsoltak.
Ezután helyet foglaltunk.
Majd elhangzott a koccintás.
És akkor Margit Novák felállt. Kezébe vette a mikrofont.
És kimondta azokat a mondatokat.
Apám már a mikrofon mellett állt. Margitra nézett, aki az asztalnál ült, magabiztos, már-már elégedett mosollyal az arcán.
— Jó estét — szólalt meg nyugodtan. — Sándor Svoboda vagyok. A menyasszony édesapja. És ennek az étteremnek a tulajdonosa.
Margit arca megfeszült. A mosoly eltűnt róla.
— Novák asszony — folytatta apám —, ön az imént nyilvánosan megalázta a lányomat. Az esküvőjén. Száz ember előtt. Az én éttermemben.
— Svoboda úr, én csak az igazat mondtam…
— Elég — vágott közbe apám. Nem emelte fel a hangját. Nem volt benne indulat. Csak rendíthetetlen erő.
Margit összezárta a száját.
— Ez az én éttermem — mondta apám. — Én döntöm el, ki maradhat itt. És ön, Novák asszony, most elveszítette ezt a jogot.
— Ez mit jelentsen? — Margit felpattant.
— Azt, hogy megkérem, hagyja el a termet. Azonnal.
A száz vendég egyszerre némult el. Senki nem mozdult. A levegő megállt.
Margit ideges nevetésben tört ki.
— Ugye ezt nem gondolja komolyan? A fiam most nősült meg!
Apám tekintete elsötétült, és egy lépéssel közelebb lépett a mikrofonhoz.