Az arca eltorzult a haragtól.
– Te meg miről beszélsz?! – csattant fel, és Lillára meredt. – Miféle örökség? Házasságban éltek, nem? Akkor minden fele-fele! András, mondd már meg a feleségednek, hogy ne találjon ki ostobaságokat!
– Nem fele-fele – felelte Lilla nyugodtan, szinte metsző higgadtsággal. – A családjogi szabályok világosan kimondják: ami az egyik házastárs különvagyonából, például örökségből származó pénzből kerül megvásárlásra, az akkor is különvagyonnak számít, ha a házasság alatt történt. Úgyhogy Márk majd máshol építtet magának hétvégi házat. A saját pénzéből.
András hirtelen felpattant a székéről.
– Lilla, elég legyen! – sziszegte. – Megalázol a nővérem előtt! Én már megígértem nekik! Most mégis minek fogok látszani?
– Mesemondónak, András. Pontosan annak. Olyan embernek, aki más tulajdonát osztogatja, csak hogy nagylelkűnek tűnjön.
Lilla végignézett az asztalon, amelyet elleptek a maszatos tányérok, morzsák, összegyűrt szalvéták. A hófehér terítőn szószfoltok éktelenkedtek, a kacsa csontjai pedig ott hevertek, mintha lakoma után maradt csatatér lenne. Az a vacsora, amelyből neki alig jutott valami.
– Akkor most figyeljetek – mondta Lilla olyan halkan, hogy Katalin kénytelen volt elhallgatni, ha hallani akarta. – Torta nem lesz. Az ünneplésnek vége. Szedjétek össze magatokat, és menjetek haza.
– Hogy merészelsz minket kidobni?! – visította Katalin, és drámaian a mellkasához kapott. – A saját öcsémhez jöttünk vendégségbe!
– Egy olyan lakásba jöttetek, amelynek a hitelét éveken át én fizettem felerészben, miközben a te drága öcséd két évig munka nélkül ült itthon – válaszolta Lilla. – Annál az asztalnál ültök, amelyet én terítettem meg. Abból az ételből ettetek, amit én vásároltam meg. És még annyi tisztesség sem volt bennetek, hogy nekem hagyjatok vacsorát.
Márk hangos csikordulással hátratolta a székét.
– Anya, menjünk innen – vetette oda undorodva. – Smucig banda. Én megmondtam, hogy kár volt idejönni, inkább be kellett volna ülnünk valahová vacsorázni.
Azzal elindult az előszoba felé, anélkül hogy akár egy pillantást is vetett volna a nagybátyjára. Katalin zihálva felkapta a táskáját a székről, és Lilla elé lépett.
– Ide én többet be nem teszem a lábam! – fröcsögte. – Fulladj bele abba a pár nyomorult telekbe! Vidd majd magaddal a sírba! Te meg, András… pfuj! Egy rongy vagy! Nem férfi, csak egy papucs!
A bejárati ajtó akkora erővel csapódott be mögöttük, hogy a falról apró vakolatdarabok peregtek le.
A lakásra dermedt csend borult. Csak a csövek mély zúgása hallatszott valahonnan a falak mögül. András a szoba közepén állt, görnyedt háttal, leeresztett vállakkal. Az ünneplőinge, amelyet néhány órája még olyan gondosan vasalt ki, Lilla szemében egyszerre nevetségesnek és szánalmasnak tűnt.
– Miért kellett ezt így? – kérdezte panaszos hangon. – Teljesen megszégyenítettél. Semminek állítottál be. Én csak jót akartam. Katalin mindig segített nekem, amikor kicsi voltam…
– És ezért úgy gondoltad, az én földemmel fizetsz neki vissza? – kérdezte Lilla, miközben módszeresen egymásba rakta a piszkos poharakat. – Holnap reggel elmész a nővéredhez, és visszaadod Márknak azt az összeget, amit előlegként kifizetett a tervekre. A saját félretett pénzedből. Abból, amit az új autóra gyűjtögetsz.
– Az az én pénzem! – háborodott fel András.
– Ez pedig az én földem – mondta Lilla, és félbehagyta a pakolást. Egyenesen a férje szemébe nézett. András abban a tekintetben hiába kereste a megszokott engedékenységet, a békítő lágyságot, amelyre annyiszor számított. Most csak hideg, kemény elhatározást látott benne. – És ha még egyszer akár csak megpróbálsz rendelkezni azzal, ami az enyém, vagy eltűröd, hogy a nővéred így beszéljen velem, akkor összepakolsz, és hozzá költözöl. Az ő lakásába. Erről nincs vita.
Lilla hátat fordított neki, és kivitte az edényeket a konyhába.
András motyogott valamit az orra alatt, de nem mert vitatkozni. Inkább gyorsan besurrant a hálószobába, és gondosan behúzta maga mögött az ajtót.
Lilla egyedül maradt a konyhában. Nem kapcsolta fel a nagy lámpát; elég volt neki a pult fölötti meleg, halvány fény. Komótosan a mosogatóba pakolta a tányérokat, poharakat, evőeszközöket. Aztán kinyitotta a hűtőt, kivette a saját kezűleg készített leveles tortát, és levágott belőle magának egy nagy, bőséges szeletet. Frissen főzött kakukkfüves teát töltött a csészéjébe.
Leült, és a csendben lassan enni kezdett. Minden falatot külön élvezett. A háta még mindig sajgott, a mosogatóban pedig újabb edényhegy várta, hogy valaki elmosogassa. Mégis, hosszú évek óta először valami különös könnyűséget érzett. Mintha a hívatlan vendégekkel együtt nemcsak a zaj és a követelőzés távozott volna a lakásból, hanem az a nehéz, fojtogató por is, amely addig észrevétlenül telepedett rá az egész életére.