Lillában ekkor valami végleg elszakadt. Nem hirtelen, nem robbanásszerűen, hanem lassan, alattomosan, mintha egy régi, rozsdás acélsodrony adná meg magát, és zuhanna a mélybe.
A fenyves melletti telek.
Az a gyönyörű kis földdarab a tűlevelű erdő szélén, nem messze egy apró tótól. Lilla öt évvel korábban vette meg. Pontosabban nem is egyszerűen csak megvette: előtte egy évvel meghalt a vér szerinti nagyanyja, aki ráhagyott egy szobát egy öreg, közös tulajdonú lakásban, a város peremén. Lilla intézte az egészet egyedül. Ő rohangált hivatalról hivatalra, ő gyűjtötte össze a papírokat, ő keresett vevőt, ő tárgyalt, ő írta alá a szükséges iratokat. A befolyt összeg éppen arra volt elég, hogy megvegye azt a telket.
Arról álmodozott, hogy egyszer majd Andrással építenek oda egy rendes, meleg, kényelmes házat, és ha nyugdíjba mennek, kiköltöznek oda. Ő fizette ki a tereprendezést is, ő hívott embereket, amikor be kellett vezetni az áramot, ő mondott le új kabátról, cipőről, sőt normális nyaralásról is, hogy minden apró lépésre jusson pénz. András akkoriban legfeljebb legyintett, és azt hajtogatta, hogy a telekkel kapcsolatos ügyekhez neki sem kedve, sem türelme nincs.
Most pedig kiderült, hogy ő már rendelkezett is ezzel a földdel. Odaadta a felét az unokaöccsének, csak hogy nagylelkűnek tűnjön, és jó testvérként mutogathassa magát Katalin előtt.
– András – szólalt meg Lilla, és a saját hangja is meglepte, olyan tisztán csengett. – Nem gondolod, hogy tartozol nekem valamiféle magyarázattal?
A férje megrándította a vállát, aztán megpróbált mosolyogni. A mosoly azonban inkább könyörgésnek hatott, mint magabiztosságnak.
– Lillácska, ugyan már, mi ebben a nagy ügy? – motyogta. – Tényleg hatalmas az a terület. Mi ketten úgysem fogunk oda valami óriási házat felhúzni. Márk meg ott lesz mellettünk, segít, ha kell. Ez tulajdonképpen befektetés a családba. Katalinnak igaza van, a rokonoknak össze kell tartaniuk. Különben is házasok vagyunk, ami van, az közös…
– Közös? – Lilla alig észrevehetően felvonta a szemöldökét.
Nem emelte fel a hangját. Nem sírt, nem hisztériázott, még csak remegés sem volt benne. A hangja nyugodt maradt, hideg és pontos, mint amikor valaki fejben már régen kiszámolt mindent. András ettől láthatóan még jobban összezavarodott.
Katalin rosszallóan csettintett a nyelvével.
– Jaj, már megint ez kezdődik! Lilla, most komolyan, mit lovagolsz ezen? András férfi, ő a családfő, meghozott egy döntést. Vagy talán sajnálod az unokaöcsédtől? Neked úgysem született gyereked, legalább a mi fiunk életébe szállj be valamivel!
Ennek a mondatnak kellett volna a legmélyebbre vágnia. A gyerektelenség témája náluk mindig kimondatlan tilalom volt. Lilla fiatalon két súlyos műtéten esett át, és utána az orvosok már csak tehetetlenül széttárták a karjukat. András akkor azt bizonygatta neki, hogy senki másra nincs szüksége, csak rá. Katalin viszont, amikor csak alkalma nyílt rá, szívesen döfött bele ebbe a régi sebbe.
Most azonban Lilla nem fájdalmat érzett.
Hanem undort.
Felállt az asztaltól, odament a tálalószekrényhez, kihúzta az alsó fiókot, és kivett belőle egy vastag, sötétkék irattartót. Ebben őrizte a fontos papírokat. Visszalépett az asztalhoz, félretolta Márk üres tányérját, majd a mappát letette a terítőre.
– Nyisd ki, András – mondta.
– Lilla, ugyan minek most ezekkel a papírokkal foglalkozni… Ünnep van, üljünk itt szépen, családiasan…
– Azt mondtam, nyisd ki.
András reszkető ujjakkal felhajtotta a műanyag borítót. Legfelül a telek adásvételi szerződése feküdt.
– Olvasd fel a második pontot – utasította Lilla, miközben összefonta a karját.
A férfi nyelt egyet, aztán hunyorogva közelebb hajolt a szöveghez.
– A vevő… Kovács Lilla…
– Tovább – vágott közbe keményen Lilla. – Azt olvasd, honnan származott a vételár. Ott van hozzá tűzve a banki igazolás is.
András hangja elvékonyodott.
– A vételár összege… a vevő saját bankszámlájáról érkezett, amelyre korábban jóváírták az öröklés útján szerzett ingatlan értékesítéséből befolyt összeget…
– Elég.
Lilla kivette a mappát a kezéből, majd tekintetét Katalinra emelte, akinek az arca közben sötétvörösre váltott.
– Ügyvédet fogadtam, amikor ezt az adásvételt intéztem – mondta Lilla higgadtan. – A telek kizárólag az én örökségemből, annak eladásából származó pénzből lett megvásárolva. A törvény szerint, Katalin, ez nem közös házastársi vagyon. Andrásnak ehhez a földhöz jogilag semmi köze. Egyetlen forintot sem tett bele. És nem is rendelkezhet fölötte.
Márk abbahagyta a fogpiszkálóval való matatást, és elkerekedett szemmel nézett az anyjára.
– Anya, ezt most nem értem. Akkor nem is építkezünk ott? Én már átutaltam az előleget a srácoknak a tervrajzokra!
Katalin nehézkesen előrehajolt, és mindkét tenyerével az asztalra támaszkodott.