Ahogy a cseppek útját követte a sötét üvegen, egyszer csak különös, éles gondolat hasított belé.
Ötvennégy éves. Ebből huszonötöt András feleségeként élt le. És ez alatt a huszonöt év alatt a férje rokonságának minden látogatása ugyanarra a jól ismert forgatókönyvre épült. Ő főzött, sürgött-forgott a tűzhely mellett, aztán felszolgálta az ételt, mosolygott, miközben Katalin epés megjegyzéseit hallgatta arról, hogy a szegélyléceken megült a por, végül pedig egyedül maradt a halmokban álló mosatlannal. Soha, egyetlen ünnepen sem fordult elő, hogy a sógornője felajánlotta volna a segítségét. És András sem szólt rá egyszer sem a húgára, hogy vegyen vissza a hangjából.
A mosogató alatti vízóra halkan kattant egyet. Lilla gépies mozdulatokkal öblítette el az evőeszközöket. Villák, kések, poharak, újabb villák. A pulton valóságos edényhegy tornyosult, mert Katalin ki nem állhatta, ha az ételek ízei keveredtek, ezért minden fogáshoz külön tiszta tányért követelt.
Amikor az utolsó villa is a szárítóra került, Lilla megtörölte a kezét, leoldotta magáról a kötényt, és végigsimított a haján. A gyomra áruló módon megkordult. Egész nap mindössze egy bögre kihűlt kávé jutott neki. A tűzhelyen még ott állt egy kisebb lábas főtt krumpli, amit köretnek készített.
Résnyire nyitotta, majd belökte a nappali ajtaját.
A nagy tálon, amelyen nemrég még aranybarnára sült, illatos kacsa feküdt, már csak a csupasz csontváz maradt. A vendégek megették a főfogást, amíg ő utánuk mosogatott. Márk jóllakottan fújtatott, hátradőlve a széken, és fogpiszkálóval piszkálta a fogát. Katalin szalvétával itatta fel ajkáról a zsírt. András tányérján árván hevert egy félig megrágott almadarab.
Egyetlen adag sem maradt neki.
– Jaj, Lilla, most egy kicsit száraz lett ez a kacsa – jegyezte meg Katalin, amint észrevette a belépő háziasszonyt. – Túl sokáig hagytad a sütőben. Mondtam én, hogy le kell takarni alufóliával. Na mindegy, Márk nagyon éhes volt, megette, hála az égnek. A krumplidat majd fejezd be te, mi már pukkadásig vagyunk. A tortát mikor hozod?
Lilla megállt az asztal szélénél. A tekintete arra az üres tányérra esett, amelyet András fél órával korábban olyan gondosan odakészített neki. A tányér makulátlanul tiszta maradt.
– A torta várhat – mondta Lilla egyenletes, színtelen hangon, miközben leült a helyére. – Még nem vacsoráztam.
András zavartan megköszörülte a torkát.
– Lilla, hát te maradtál kint olyan sokáig a konyhában. Azt hittük, közben bekaptál valamit. Vágjak neked egy kis sajtot?
– Ne kapkodj már, András – legyintett Katalin, és közelebb húzta magához a poharát. – Van itt egy fontosabb dolog is, amit meg kell beszélnünk. Tulajdonképpen ezért ültünk ma össze.
Lilla lassan a sógornőjére nézett. Fontos dolog? Katalin ügyei többnyire abból álltak, hogy fizetésig kölcsönkért egy kis pénzt, aztán néhány évre kényelmesen megfeledkezett róla.
– Szóval az van – kezdte Katalin, és kihúzta magát –, hogy Márknak ideje rendes életet kezdenie. Lakást a városban ma már lehetetlen venni, ezek a banki hitelek meg olyan feltételekkel mennek, hogy normális ember bele sem vág. Fiatal még a gyerek, kell neki valami kapaszkodó, valami jövőkép. Meg friss levegő.
Márk bólintott, de a fogpiszkálót továbbra sem tette le.
– Andrással a napokban átbeszéltük a dolgot – folytatta Katalin magabiztosan, és jelentőségteljesen a bátyjára pillantott. – Arra jutottunk, hogy Márk elkezdhet építkezni a fenyvesligeti telketeken. Ott bőven van hely, tizenöt ár az egész. A kerítést arrébb tesszük, a felét leválasztjuk. Márk eleinte csak egy lakókocsit vagy kis felvonulási házat állít oda, tavasszal pedig már mehet az alapozás. Az építőanyag mostanában aranyárban van, úgyhogy a faanyagban ti segítetek majd, András azt mondta, a kapcsolatai révén tud szerezni olcsóbban.
A nappalira sűrű, nyomasztó csend ereszkedett.
Lilla lassan a férje felé fordította a fejét. András hirtelen rendkívüli érdeklődést mutatott a papírszalvéta mintája iránt. Az arca csúnya vörös foltokban égett, és minden erejével kerülte a felesége tekintetét.
– Ti ezt megbeszéltétek? – kérdezte Lilla halkan.
– Hát persze – vont vállat Katalin, mintha csak arról lenne szó, vesznek-e holnap egy kiló krumplit. – Minek álljon parlagon az a föld? Havonta egyszer mentek ki füvet nyírni, ennyi. Nektek bőven elég hat ár is a kis uborkáitoknak. A fiúnak viszont el kell indulnia valahonnan az életben. Család vagyunk, nem? Segítenünk kell egymást.