— Nagyjából hatszáz-nyolcszázezer forint pluszban — mondtam ki végül.
— Ugyan már, nem kaviáron és homáron fognak élni minden áldott nap.
— Két felnőttről és két gyerekről beszélünk, hetvennyolc napon keresztül. Reggeli, ebéd, vacsora. Fürdés, mosás, klíma, internet, minden.
— Biztosan ők is bevásárolnak majd ezt-azt.
— Ezt mondták?
Zoltán nem felelt azonnal.
— Neked konkrétan ezt mondták? — kérdeztem újra.
— Nem.
— Akkor talán ideje lenne megkérdezni.
Másnap reggel Zoltán üzenetet küldött Gábornak.
Alig telt el tíz perc, már jött is a válasz.
„Persze, természetesen mi is veszünk majd dolgokat. Csak úgy számoltunk, hogy ha családnál leszünk, akkor rengeteget meg tudunk takarítani. Mostanában kicsit szűkösebben állunk.”
Kétszer is végigfutottam a sorokat.
— Na látod? — nézett rám Zoltán. — Azt írja, ők is fognak vásárolni.
— Én nem ezen akadtam fenn.
— Akkor min?
— Azon, hogy „rengeteget meg tudunk takarítani”.
Zoltán letette maga mellé a telefont.
— Katalin, ne kezdd el megint.
Nem kezdtem el.
Csak vártam.
Három nappal később Eszter létrehozott egy WhatsApp-csoportot. A neve ez volt: „Közös nyár ☀️”.
A csoportban Eszter, Gábor, Zoltán, Erzsébet és én voltunk benne.
Eszter első üzenete nem köszönés volt, hanem egy kész haditerv.
„Hogy minden időben össze legyen szervezve! ❤️
Június 12-én 13:40-kor érkezünk.
Nagyon jó lenne, ha Zoltán ki tudna jönni elénk az állomásra.
Katalin, a dolgozószobádban lévő szekrényt ki tudnád üríteni? Elég sok ruhát hozunk.
A gyerekek majd alszanak Nórával.
Két garnitúra kulcsra szükségünk lesz.
Van gyerekbicikliteketek?
Ja, és Gábor néhány délelőtt dolgozni fog, szóval kelleni fog neki stabil internet.”
Meredten bámultam a kijelzőt.
Az egész üzenetben egyetlen igazi kérdés sem szerepelt.
Nem érdeklődtek. Nem egyeztettek. Nem kérték a véleményünket.
Egyszerűen kiosztották, hogyan fog kinézni a mi nyarunk.
Aztán újabb üzenet ugrott fel.
„És kérlek, ne vásároljatok be túlzottan, mielőtt odaérünk, mert Márk nagyon válogatós 😂 Küldök inkább egy listát.”
Nem telt bele egy perc, és a lista is megérkezett.
Zabital.
Egy bizonyos márkájú joghurt.
Cukormentes reggelizőpehely.
Pontosan meghatározott pulykamellsonka.
Szénsavmentes ásványvíz.
Rostmentes gyümölcslé.
Teljes kiőrlésű kenyér egy konkrét pékségből.
Vaníliafagylalt, de „darabkák nélkül”.
Majd még egy kiegészítés:
„Gábor nem iszik normál kávét, csak koffeinmentes kapszulásat.”
Mély levegőt vettem.
Zoltán éppen dolgozott.
Én pedig nem írtam vissza semmit.
Délután öt óra körül ismét jelzett a telefonom.
Ezúttal Erzsébet üzent.
„Katalin, Eszter azt szeretné tudni, hogy esetleg a hálószobátok szekrényének felét is ki tudnád-e pakolni, mert a dolgozószobában nem biztos, hogy mindenük elfér.”
Ott, abban a másodpercben, valami végleg eldőlt bennem.
Felnyitottam a laptopot.
Szállásokat kezdtem keresni a környékünkön: hoteleket, apartmanokat, kiadó lakásokat.
Júniusra és júliusra minden drága volt.
Főleg nálunk, ilyen közel a tengerhez.
Egy négyszemélyes apartman ára éjszakánként nagyjából negyvennégy- és hatvannégyezer forint között mozgott.
Készítettem néhány képernyőfotót.
Aztán megnyitottam a családi csoportot.
Megírtam az üzenetet.
Mielőtt elküldtem volna, még egyszer végigolvastam.
Aztán rányomtam a küldésre.
„Sziasztok. Úgy látom, itt elég komoly félreértés alakult ki. Zoltán akkor mondott igent a látogatásra, amikor azt hitte, néhány napról beszélünk. Mostanra viszont kiderült, hogy hetvennyolc napról van szó.
Ez azt jelentené, hogy a dolgozószobámat hálószobává kellene alakítanunk, Nórának meg kellene osztania a szobáját, rendelkezésetekre kellene bocsátanunk az autónkat, át kellene szerveznünk a munkánkat, és majdnem három hónapon át hatan laknánk együtt egy fedél alatt.
Ezért szeretném teljesen egyértelművé tenni: egész nyárra nem tudunk benneteket befogadni.
Szeretettel látunk titeket, és június 12-től június 16-ig természetesen maradhattok nálunk.
A nyaralás fennmaradó részére viszont külön szállást kell foglalnotok.
Küldök néhány közeli lehetőséget.”
Pontosan tizenhét másodperc telt el.
Eszter gépelni kezdett.
Aztán eltűnt a jelzés.
Gábor is írni kezdett.
Majd ő is abbahagyta.
Ekkor Erzsébet felhívta Zoltánt.
A dolgozószobából tisztán hallottam, ahogy rezegni kezd a telefonja.