Nem sokkal később befutott Eszter válasza.
„Micsoda? Hiszen a jegyeket már megvettük.”
Rögtön visszaírtam:
„A jegy a vonatra érvényes, nem pedig belépő a házunkba.”
Alig telt el öt másodperc, amikor újabb üzenet érkezett.
„Nekünk azt mondták, hogy nálatok lakhatunk.”
Erre ezt válaszoltam:
„Ezt olyan valaki ígérte meg nektek, aki nem tulajdonosa ennek a háznak.”
Erzsébet szinte azonnal közbeszólt: „Én Zoltán anyja vagyok. Nem valami idegen.”
„Ezzel tisztában vagyok, Erzsébet. Ettől azonban a ház még nem az öné.”
A csoportban hirtelen teljes csend lett. Két perc múlva Zoltán kilépett a dolgozószobából, a telefonját szorongatva.
— Anyám teljesen ki van borulva.
— Sejtettem.
— Eszter szerint így már nincs értelme elindulniuk.
— Akkor még mindig átszervezhetik a nyarat.
— A jegyeket nem lehet visszaváltani.
— Mennyibe kerültek?
— Fogalmam sincs. Valami hetvenkétezer forint körül lehetett a négyüknek összesen.
Ránéztem, és egy pillanatig csak hagytam, hogy ez a mondat ott lógjon közöttünk.
— Vagyis szerinted nekünk nagyjából nyolcszázezer forintot kellett volna ráköltenünk arra, hogy ők ne bukjanak hetvenkétezret?
Zoltán kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit.
Aztán inkább becsukta.
Ekkor megint megrezdült a telefonja. Elolvasta az üzenetet, majd felnézett rám.
— Lemondták az utazást.
— Ezt most komolyan mondod?
Felém fordította a kijelzőt.
Gábor üzenete állt rajta:
„Átgondoltuk. Ha külön apartmant kell fizetnünk, mellé az ételt és az autóbérlést is, akkor túl sokba kerülne az egész nyár. Inkább augusztusban lemegyünk pár napra Eszter szüleihez.”
Zoltán arcát figyeltem.
— Tehát nem az volt a lényeg, hogy velünk töltsék a nyarat.
— Katalin…
— Hanem az, hogy ingyen töltsék el valahol.
Erre már nem mondott semmit.
Pár másodperc múlva Eszter még küldött egy utolsó üzenetet:
„Nagyon sajnáljuk. A gyerekek annyira készültek rá.”
Majdnem hagytam az egészet válasz nélkül.
Aztán megjelent még egy üzenet.
Erzsébettől.
„Remélem, most boldog vagy. Egy egész család nyaralását tetted tönkre csak azért, mert képtelen vagy egy kicsit osztozni másokkal.”
Ez alkalommal Zoltán emelte fel a saját telefonját.
Néhány másodpercig pötyögött, majd elküldte:
„Anya, Katalin nem tett tönkre semmit. Én követtem el a hibát, amikor úgy egyeztem bele, hogy előtte nem beszéltem vele. Te pedig akkor hibáztál, amikor olyasmit ajánlottál fel másoknak, ami nem a tiéd. Ezt a témát most zárjuk le.”
Erzsébet nem reagált.
Eszter kilépett a csoportból.
Egy perccel később Gábor is követte.
Csak néztem a képernyőt.
— Nos — szólaltam meg végül. — Úgy látszik, a „Közös nyár” nevű csoport élettartama rövidebb lett, mint maga a nyár.
Zoltán felnevetett, bár látszott rajta, hogy igyekszik visszafogni magát.
Aztán odasétált hozzám, és leült velem szemben.
— Előbb meg kellett volna kérdeznem téged.
— Igen, ezt kellett volna.
— És nem lett volna szabad három hónapra rábólintanom.
— Nem, valóban nem.
— Nagyon haragszol rám?
Elgondolkodtam egy pillanatra.
— Kevésbé, mint tegnap.
— A négy nap azért még áll?
— Természetesen.
Zoltán megkönnyebbülten elmosolyodott.
— Ez azért elég nagyvonalú tőled.
— Ne téveszd össze a vendéglátást azzal, hogy valaki teljes ellátásos nyaraltatóközpontot üzemeltet.
Két héttel később Erzsébet ebéd közben ismét elővette az ügyet.
— Gábor és Eszter végül Eszter szüleinél töltik majd az augusztust — közölte olyan hangsúllyal, amelyből nehéz lett volna nem kihallani a célzást.
— Nagyszerű — feleltem nyugodtan.
— Pedig nekik sokkal kisebb a házuk, mint nektek, mégis megoldják, hogy befogadják őket.
Felnéztem a tányéromból.
— Az egész hónapra?
Erzsébet egy pillanatra elbizonytalanodott.
— Hát… tíz napra.
— Értem.
Azzal folytattam az evést. Zoltánnak a pohara mögé kellett rejtenie a mosolyát.
Erzsébet ezután többé nem emlegette a nyarat.
A dolgozószobám továbbra is dolgozószoba maradt.
Az autónk ugyanúgy a garázsban állt.
Nóra elment a nyári táborába.
Mi pedig azon a nyáron megtanultunk valami meglepően hasznosat:
ha valaki vidám természetességgel közli veled, hogy három hónapra beköltözik hozzád, miközben előtte még csak meg sem kérdezett, nem feltétlenül kell hatalmas családi háborút indítani ahhoz, hogy a tervét megállítsd.
Néha bőven elég egyetlen, egészen egyszerű mondat:
„Remek. Akkor küldöm a közeli szállások árait.”