— Akkor tulajdonképpen már tudjuk is, mi a felelet.
Aznap este nem nagyon tértünk vissza erre. Legalábbis nem érdemben.
Abban bíztam, hogy Zoltán alszik rá egyet, és másnapra ő maga is belátja, mennyire képtelen ez az egész.
Nem így lett.
Két nappal később Erzsébet beállított hozzánk vacsorára.
Még alig fogyott el előtte a leves, máris elégedett mosollyal nézett körbe az asztalnál.
— Eszter teljesen odavan az örömtől. A gyerekek már évek óta azt emlegetik, milyen jó lenne egyszer a tenger mellett nyaralni.
Lassan letettem a kanalam.
— Ennek természetesen örülök.
— Nektek sem fog ártani, ha egy kicsit élettel telibb lesz a ház — folytatta Erzsébet. — Nórának is lesz kivel játszania.
— Nóra júliusban napközis táborban lesz.
Erzsébet úgy intett a kezével, mintha ez jelentéktelen apróság volna.
— Akkor majd lemondjátok.
Felnéztem rá.
— Nem mondjuk le.
— Ugyan minek fizetnétek táborért, amikor itt lesznek az unokatestvérei?
— Azért, mert már beírattuk, várja, és szeret oda járni.
— Hát, szerintem ez tiszta pénzszórás.
Zoltán ekkor valami rendkívül izgalmas dolgot talált a tányérján, mert feltűnően azt kezdte tanulmányozni.
Erzsébet pedig, mintha csak most jutott volna eszébe, hozzátette:
— Ja, és Eszter azt is kérdezte, hogy pár napra elkérhetnék-e az autótokat.
Erre már Zoltán feje is felpattant.
— A mi autónkat?
— Hát persze. Gábor szeretné majd elvinni a gyerekeket ide-oda kirándulni, de nem akarnak hétszáz kilométert autózni idáig, ezért vonattal érkeznek.
— Nem véletlenül van két autónk — mondtam higgadtan. — Mindkettőre szükségünk van.
— Te nagyrészt otthonról dolgozol.
— Heti négy napot. Az ötödiken be kell mennem az irodába.
— Azon az egy napon majd Zoltán bevisz.
Hátradőltem, és csak néztem rá.
Egészen lenyűgöző volt.
Erzsébetnek öt perc sem kellett hozzá, hogy újratervezze a lányom nyarát, kisajátítsa a dolgozószobámat, módosítsa a munkaidő-beosztásomat, és még az autóhasználatunkat is elrendezze helyettünk.
— Esetleg van még valami? — kérdeztem.
A gúnyt szemmel láthatóan nem hallotta ki a hangomból.
— Eszter még azt szerette volna tudni, van-e strandernyőtök.
— Van.
— Remek.
— Erzsébet — szólaltam meg lassan —, ön azt mondta nekik, hogy nyugodtan használhatják az autónkat?
— Én csak annyit mondtam, hogy valószínűleg nem lesz akadálya.
— De lesz.
A mosolya egy pillanat alatt lehervadt.
— Katalin, ne viselkedj már ilyen ridegen. Családról van szó.
— A vendégszeretet számomra azt jelenti, hogy főzök valakinek vacsorát, és szívesen látom egy ideig. Az viszont, hogy hetvennyolc napra átengedjem a munkaszobámat, az otthonomat és még az autónkat is, egészen más kategória.
— Nálunk mindig az volt a szokás, hogy a családtagok segítik egymást.
— Akkor talán önöknél is megszállhatnának.
Erzsébet halkan, hitetlenkedve felnevetett.
— Nekünk csak két hálónk van.
— Nekünk is, ha nem teszünk úgy, mintha a munkahelyem vendégszoba lenne.
Zoltán végre felemelte a hangját.
— Jó, elég lesz. Ezt majd Katalinnal kettesben átbeszéljük.
Erzsébet rosszallóan csóválta a fejét.
— Nem igazán látom, mit kell ezen ennyit tárgyalni. Gábor már kivette a szabadságát. Eszter mindent elintézett. A gyerekek pedig számolják a napokat.
— Talán ezt azelőtt kellett volna végiggondolniuk, hogy a nyaralásukat egy olyan házba szervezik, amely nem az övék — feleltem.
Nagyjából húsz perccel később a vacsora véget ért.
Miután Erzsébet távozott, Zoltán becsukta mögötte az ajtót, aztán felém fordult.
— Lehettél volna kicsit tapintatosabb.
— Tapintatosabb?
— Anya csak segíteni akart.
— Anyád a megkérdezésünk nélkül ajánlotta fel négy embernek a házunkat, a dolgozószobámat és gyakorlatilag az autónkat is.
— Az autót nem ajánlotta fel konkrétan.
— Azt mondta nekik, hogy alighanem használhatják.
— Rendben. Az tényleg nem volt szerencsés.
— Csak ennyi?
Zoltán nem válaszolt.
A komódhoz léptem, kihúztam a fiókot, és elővettem egy füzetet.
— Számoljunk egy kicsit.
— Katalin, kérlek…
— Nem. Szeretném pontosan látni, mit is takar nálatok az a kifejezés, hogy „csak egy nyár”.
Nagy vonalakban összeadtam, mennyivel emelkedne az élelmiszerre, vízre, áramra, gázra és minden egyébre fordított kiadásunk.
Nem az volt a célom, hogy fillérre pontos végösszeg jöjjön ki.
Csak azt akartam, hogy Zoltán végre szembesüljön vele: négy ember csaknem három hónapra nem ugyanaz, mint egy hétvégi vendégeskedés.
A végén ráböktem a papírra, és kimondtam a becslést.