— A nyarat végig nálunk fogják tölteni, úgyhogy kezdhetjük rendbe tenni a szobákat! — közölte derűsen a férjem, miután bontotta a hívást.
Felnéztem a laptop képernyőjéről.
— Hogy mondtad?
Zoltán letette a telefonját a konyhapultra, majd olyan természetességgel nyitotta ki a hűtőt, mintha csak azt jegyezte volna meg, hogy holnap lehűl a levegő.
— Ortegáék júniusban érkeznek. Aztán itt lesznek egészen augusztus végéig.
Egy darabig csak meredtem rá.
— Miféle Ortegáék?
— A rokonságom. Na jó, egészen pontosan távolabbi unokatestvérek. Gábor, Eszter meg a gyerekeik.
Beletelt pár pillanatba, mire sikerült felidéznem, kikről van szó.
Nyolc év alatt összesen kétszer láttam őket.
Először a saját esküvőnkön.
Másodszor Zoltán nagymamájának temetésén.
Közel hétszáz kilométerre éltek tőlünk, és a kapcsolatunk nagyjából kimerült abban, hogy a családi csoportban időnként boldog születésnapot kívántunk egymásnak.
— És miért éppen ide akarnak jönni?
Zoltán becsukta a hűtő ajtaját.
— A tenger mellett szeretnék tölteni a nyarat.
— Ezt felfogtam. Én azt kérdezem, miért nálunk akarnak megszállni.
— Mert elférnek.
A tekintetem ösztönösen a folyosó felé siklott.
A házunkban három háló volt.
Az egyik a miénk.
A másik a hétéves lányunké, Nóráé.
A harmadik pedig egy apróbb helyiség, amelyet dolgozószobának rendeztem be.
Hetente négy napot onnan dolgoztam.
— Négy plusz embernek három hónapra nálunk nincs helye.
— Katalin, ők a családom.
— Négy emberről beszélünk.
— A gyerekek majd Nóra szobájában alszanak.
— Milyen gyerekek?
— Márk kilencéves, Dóra pedig öt.
Halkan, hitetlenkedve felnevettem.
— Nagyszerű. Tehát három gyereket akarsz bezsúfolni egész nyárra egy tizenegy négyzetméteres szobába.
Zoltán homloka ráncba szaladt.
— Valahogy majd megoldjuk.
— És Gábor meg Eszter hol alszik?
— A te dolgozószobádban.
Egy szót sem szóltam, csak néztem rá.
— Az én dolgozószobámban?
— Csak az íróasztalt kellene kivinni onnan.
— És én mégis hol fogok dolgozni?
— A nappaliban.
— Heti négy napon át, napi nyolc órában, miközben négy vendég és három gyerek nyüzsög a házban?
Zoltán nagyot sóhajtott.
— Ne csinálj ebből gondot még azelőtt, hogy egyáltalán megérkeznének.
— Még azelőtt? Zoltán, te meg sem kérdeztél, hogy egyáltalán jöhetnek-e.
Ebben a pillanatban valami hirtelen összeállt bennem.
— Várj csak. Te már rábólintottál, igaz?
Nem felelt azonnal.
Ez a rövid hallgatás mindent elárult.
— Zoltán.
— Anyám beszélt velük először.
Lehajtottam a laptop fedelét.
Hát persze.
Erzsébet.
Gondolhattam volna.
— Anyádnak mégis mi köze ahhoz, hogy ki költözik be a mi házunkba?
— Elmondták neki, hogy nyárra szállást keresnek, ő pedig megjegyezte, hogy nálunk van egy szabad szoba.
— Nálunk nincs szabad szoba. Nekem van egy dolgozószobám.
— Anyám szerint az is szoba.
— Csakhogy nem ő dolgozik benne.
Zoltán végighúzta a kezét a haján.
— Katalin, ezt már megbeszéltük velük. Most nagyon kínos lenne visszamondani.
Ez a mondat jobban feldühített, mint bármi, amit addig mondott.
— Kinek lenne kínos?
— Mindenkinek.
— Nem. Neked. Azért, mert úgy ígérted meg, hogy velem előtte egyetlen szót sem váltottál róla.
— Mégiscsak rokonok.
— Pontosan mennyi időről van szó?
— Június 12-én jönnek, és augusztus 28-án indulnak haza.
Elővettem a telefonomat, és megnyitottam a naptárt.
Hetvennyolc nap.
— Hetvennyolc nap?
— Ne így számold.
— Hanem hogyan? Évszakokban mérjem?
Zoltán összeszorította a száját, mintha vissza akarna fojtani egy mosolyt.
Én azonban egyáltalán nem tréfáltam.
— Hozzájárulnak valamivel?
Az arca azonnal megváltozott.
— Katalin…
— Élelmiszer. Víz. Áram. Gáz. Internet. Bármi?
— A családtól nem fogunk lakbért kérni.
— Nem lakbérről beszélek. Arra vagyok kíváncsi, hogy négy ember, aki majdnem három hónapig nálunk él, beszáll-e a kiadásokba.
— Nem tudom.
— Akkor kérdezd meg őket.
— Ez nagyon rosszul venné ki magát.