A szülei már indulni készültek. László azonban még megállt az ajtóban, és egy pillanatra a vejére szegezte a tekintetét.
— Gábor, az, hogy itt lakhatsz, nem magától értetődő jog. Ezt a lakást a lányunk rendelkezésére bocsátottuk. Téged azért fogadtunk el benne, mert a férje vagy. Ha még egyszer ilyesmi történik, egészen másképp fogjuk rendezni a helyzetet.
— Megértettem — felelte Gábor halkan.
Amikor a szülők elmentek, Kinga bezárta mögöttük az ajtót, majd visszasétált a nappaliba.
Gábor ugyanott ült, ahol korábban. Az asztalon ott sorakoztak a csészék, amelyekhez szinte senki sem nyúlt hozzá. Kinga összeszedte őket, és kivitte a konyhába. Nem csapkodta a porcelánt, nem dobálta be látványosan a mosogatóba, és nem tett úgy, mintha hirtelen rengeteg dolga akadt volna. Egyszerűen elmosta a csészéket, letörölte az asztalt, aztán visszatért, hogy folytassák a beszélgetést.
— Miért gondoltad, hogy majd engedni fogok? — kérdezte.
Gábor végigsimított a tenyerével a térdén.
— Mert korábban sokszor engedtél.
— Mikor?
— Amikor anyám előzetes egyeztetés nélkül állított be. Amikor nem csináltál nagy botrányt abból, hogy idehozta az edényeit. Amikor végighallgattad a tanácsait.
— Én csak igyekeztem normális viszonyt fenntartani.
— Én meg ebből azt szűrtem le, hogy végül bármibe belenyugszol.
Kinga leült vele szemben.
— Ez nem egyszerű tévedés volt. A türelmemet fordítottad ellenem.
Gábor arcán egy pillanatra kellemetlen rándulás futott át, de nem kezdett vitatkozni.
— Igen.
— Azt mondtad Leventének, hogy morgok egy kicsit, aztán majd megnyugszom.
— Ezt mondtam.
— Miért?
— Azt akartam, hogy úgy tűnjön, kézben tartom a helyzetet.
— Miközben semmit sem tartottál kézben.
— Miközben jogom sem volt kézben tartani — javította ki magát Gábor.
Kinga figyelmesen nézte a férjét. Aznap délelőtt először fordult elő, hogy Gábor nem az anyját mentegette, nem kezdte újra a szokásos szólamokat a családi segítségnyújtásról, és nem próbálta meggyőzni őt arról, hogy az egész ügy túl apró ahhoz, hogy ekkora feszültség legyen belőle.
— Mit akarsz most tenni? — kérdezte végül.
— Felhívom Leventét. Bocsánatot kérek tőle és Nórától. Az én ígéretem miatt pakoltak össze, indultak el, és vesztegették az idejüket.
— Ez helyes.
— Aztán beszélek anyámmal.
— Miről?
— Arról, hogy nem dönthet helyettünk, és nem tervezheti meg, ki költözik ide. Meg arról is, hogy többet nem hozza ide a saját holmijait.
Kinga kissé oldalra billentette a fejét.
— És ha megint azzal jön, hogy a rokonoknak kötelességük segíteni egymáson?
— Azt fogom mondani, hogy segíteni lehet saját idővel, saját erővel és saját tulajdonnal. Más lakását felajánlani nem lehet.
— Ezt a mondatot jegyezd meg.
Gábor felállt, kézbe vette a telefonját, és azonnal tárcsázta Leventét. Nem vonult félre, nem ment át másik szobába.
— Én vagyok az. Szeretnék bocsánatot kérni. Nem ígérhettem volna nektek lakhatást Kinga és a szülei beleegyezése nélkül… Nem, nem ő a hibás… Igen, én mondtam, hogy majd mindent elintézek… Értem.
A beszélgetés néhány percig tartott. Levente nem ordított vele, de Gábor válaszaiból egyértelmű volt, hogy az öccse elmondta neki mindazt, ami benne maradt.
Miután letette, Gábor visszaült a helyére.
— Azt mondta, ezentúl nem vesz részt anyánk terveiben, amíg nem beszél közvetlenül mindenkivel, akit érint a dolog.
— Ésszerű hozzáállás.
— Azt is mondta, hogy Nóra előtt nevetséges helyzetbe hoztam.
— Ebben igaza van.
Gábor nem próbálta tagadni.
Az anyját csak estefelé hívta fel. Erzsébet sokáig nem vette fel, végül mégis beleszólt a telefonba.
Gábor kiment az erkélyre, de az ajtót nyitva hagyta. Kinga csak az ő mondatait hallotta.
— Anya, nem Kinga természetéről akarok vitatkozni… Nem, a lakás valóban nem a miénk… Éppen ezért nem költöztethetünk be ide senkit… Nem kell újra edényeket hoznod… Azért nem, mert már megkértek rá, hogy ne tedd… Nem, ez nem Kinga kívánsága. Én is így döntöttem.
Az utolsó mondat szemmel láthatóan nehezebben jött ki a száján, mint a többi. Korábban Gábor rendre a felesége mögé bújt: úgy adta elő a dolgokat, hogy „Kinga nem akarja”, „Kinga ellenzi”, vagy „Kinga megint elégedetlen”. Most először nevezte a döntést közösnek.
A beszélgetés hirtelen szakadt meg. Erzsébet egyszerűen letette a telefont.
Gábor visszajött a nappaliba.
— Azt mondta, ellenem fordítottad az egész családot.
— Még Leventét is?
— Szerinte leginkább őt. Különösen az nem tetszett neki, hogy elment.
— Levente most tisztességesebben viselkedett, mint mi ketten együtt. Azonnal kimondta, hogy őt ide senki sem hívta.
Gábor a feleségére nézett.
— Tudom, hogy az kevés, ha ezt most belátom.
— Jó, hogy legalább ezt tudod.
— Azt akarod, hogy elmenjek?
Kinga nem válaszolt azonnal. Gábor jogszerűen lakott a lakásban, a szülei engedélyével. Csakhogy az aznapi délelőtt után a belé vetett bizalom már egészen másképp festett.
— Egyelőre nem. De ha még egyszer nélkülem és a tulajdonosok nélkül próbálsz rendelkezni ezzel a lakással, akkor már nem arról fogunk beszélni, hogy ki lehet vendég és ki nem.
— Megértettem.
— És még valami. A rokonaid nem kapnak kulcsot. Egyetlen napra sem.
— Rendben.
— Senki nem jön ide előzetes telefon nélkül.
— Rendben.
— A szabad szobáról nem tárgyalsz anyáddal, az öcséddel, nagynénikkel vagy ismerősökkel. Azt a helyiséget úgy használjuk, ahogy én döntök róla a szüleim engedélyével.
— Világos.
— Ne csak ismételgesd, amit mondok. Valóban egyetértesz?
Gábor kihúzta magát.
— Igen. A lakás a szüleid tulajdona. Mi addig lakunk itt, amíg ők ezt megengedik. Nincs jogom senkinek szobát ígérni. Ma olyan helyzetbe hoztalak, hogy a saját szüleid tulajdonát kellett megvédened az én döntésemmel szemben. Ez aljas volt.
Kinga nem számított erre a szóra. Gábor ritkán ítélte meg ennyire egyenesen a saját tetteit.
— Az volt — mondta csendesen.
A következő hetekben Erzsébet nem jelent meg náluk. Néhányszor felhívta a fiát, és azt javasolta, találkozzanak valahol semleges helyen. Gábor ilyenkor egyedül ment el hozzá.
Nem követelte Kingától, hogy azonnal felejtse el a történteket. Nem győzködte, hogy hívják meg az anyját, és azt sem kérte, tegyenek úgy, mintha semmi sem történt volna.
Levente és Nóra továbbra is az albérletükben maradtak. Néhány nappal később meghívták Gábort és Kingát egy kávézóba. Levente még egyszer bocsánatot kért, bár Kinga nem őt tartotta a legfőbb felelősnek.
— Fel kellett volna hívnom téged — mondta Levente. — De Gábor annyira magabiztosan beszélt, hogy azt hittem, minden le van egyeztetve.
— Most már tudjátok, hogy lakhatással kapcsolatos megállapodást mindig a tulajdonosnál kell ellenőrizni — válaszolta Kinga.
Nóra bólintott.
— Én is furcsálltam, amikor Erzsébet elkezdte nézegetni, hová lehetne eltenni az íróasztalotokat. De akkor már ott álltunk a csomagjainkkal, és kínosnak éreztem beleszólni.
— Az ilyen helyzetekbe jobb azonnal beleszólni, mint utána hónapokig egy másik család vitájában élni.
A találkozó után Leventével és Nórával rendezett maradt a kapcsolat. Többé nem hozták szóba a szabad szobát, és nem számoltak azzal, hogy Kinga majd lakást biztosít nekik.
Augusztus végén Erzsébet először nem a fiát hívta, hanem a menyét.
— Vasárnap szeretnék átmenni — mondta.
— Milyen ügyben?
Az anyósa rövid szünetet tartott.
— Szeretnélek látni benneteket.
— Vasárnap nem érünk rá.
Régebben Erzsébet bizonyára azonnal követelte volna, hogy mondják meg, pontosan mi dolguk van. Ezúttal azonban csak ennyit kérdezett:
— Mikor lenne alkalmas?
— Jövő szombaton három után. Ha addig nem változik a programunk, szólok.
— Jó.
A megbeszélt időpontban érkezett, és nem hozott magával dobozokat. Csengetett, megvárta, amíg ajtót nyitnak neki, és nem indult automatikusan a konyha felé.
A beszélgetés visszafogott volt. Erzsébet nyílt bocsánatkérést nem mondott, de többé nem nevezte a szobát üresnek, és nem kezdett arról beszélni, kit lehetne odaköltöztetni. Távozás előtt megkérdezte, hogy legközelebb jöhet-e Leventével és Nórával együtt.
— Előbb egyeztessék mindenkivel a napot — felelte Kinga.
Erzsébet erősebben markolta meg a táskája fülét, de nem szállt vitába.
A bőröndös eset után senki sem szőtt több tervet Kinga szüleinek lakására. Gábor felhagyott azzal, hogy az üresen álló szobáról elmélkedjen, és idegen tulajdon terhére ígérgessen segítséget a rokonainak. Ha az anyja megpróbált visszakanyarodni a régi beszélgetésekhez, ő maga emlékeztette rá, kié az otthon, amelyben laknak.
Kingának nem kellett kiabálnia, elköltöznie vagy végtelen vitákban bizonygatnia azt, ami magától értetődő volt. Elég volt felhívnia a valódi tulajdonosokat, és hagynia, hogy minden érintett meghalljon egyetlen egyszerű kérdést: pontosan ki adott erre engedélyt?
Erre senki sem tudott válaszolni.
Néha valóban elegendő egy nyugodtan kimondott mondat ahhoz, hogy az emberek eszébe jusson az a szabály, amelyet korábban is nagyon jól ismertek: rendelkezni csak azzal lehet, ami a sajátunk.