— Szerintem a családtagoknak illik egymás mellett állniuk, amikor baj van — kezdte Erzsébet, mintha ez önmagában el is döntene mindent. — Levente és Nóra saját lakást szeretnének venni. Most albérletben laknak, miközben itt áll egy üres szoba. Ha néhány hónapig Gábornál és Kingánál maradnának, sokkal gyorsabban össze tudnák gyűjteni a szükséges pénzt.
— Gábornál és Kingánál? — kapta fel a fejét László.
— Hát itt élnek, férj és feleségként — felelte Erzsébet.
— Nem erre kérdeztem rá — mondta László higgadtan. — Ön szerint kié ez a lakás?
Erzsébet kissé kihúzta magát, mintha a kérdés sértené.
— Papíron az önöké. De a fiatalok laknak benne.
— Nem papíron — javította ki László. — A lakás a feleségem és az én tulajdonom. Mi engedtük meg a lányunknak és a férjének, hogy itt éljenek. Más lakókat nem hívtunk ide.
— Levente nem idegen. Gábor testvére.
— A tulajdonjog szempontjából teljesen mindegy, milyen rokoni kapcsolatban áll a vejemmel.
Erzsébet felnevetett, de a nevetése rövidre és élesre sikerült.
— Én nem jogi apróságokról akarok vitatkozni. Egyszerű emberi segítségről van szó.
— Akkor segítsen nekik a saját lakásával — jegyezte meg Judit nyugodtan.
Erzsébet arca megfeszült.
— Nálam két szoba van, és nincs fölösleges helyem.
— Itt pedig az öné az a fölösleges hely?
Erzsébet erre nem talált választ.
László ekkor Gábor felé fordult.
— Te engedélyezted a bátyádnak, hogy ideköltözzön?
Gábor először zsebre dugta a kezét, aztán mintha maga is észbe kapott volna, gyorsan kihúzta.
— Úgy gondoltam, pár hónap senkinek sem ártana.
— Minket megkérdeztél?
— Nem.
— Kingát?
— Akartam.
— Aztán mikor? Miután megérkeztek bőröndökkel?
Gábor hallgatott.
László hangja továbbra sem emelkedett meg, mégis minden szava súlyt kapott.
— Amikor ideköltöztél, világosan elmondtuk: a lakással kapcsolatos komoly döntéseket csak a mi beleegyezésünkkel lehet meghozni. Akkor rábólintottál.
— Igen.
— És mi változott azóta?
— Semmi.
— Akkor miért rendelkezel olyasmivel, ami nem a tied?
Gábor előbb a bátyjára pillantott, aztán az anyjára.
— Nem hittem, hogy ebből ekkora ügy lesz.
Nóra felállt a kanapéról.
— László, elnézést kérek. Nekünk azt mondták, hogy a tulajdonosoknak nincs kifogásuk. Ha tudtuk volna, mi a helyzet, el sem jövünk.
Levente is felegyenesedett mellette.
— Így van. Többször megkérdeztem Gábort, beszélt-e Kingával. Azt mondta, majd elintézi.
Erzsébet hirtelen a kisebbik fia felé fordult.
— Te most kinek az oldalán állsz?
— Senkién — felelte Levente. — Csak nem akarok olyan helyen maradni, ahol nem látnak szívesen, és ahová meg sem hívtak bennünket.
— A tulajdon testvéred ajánlott nektek szállást.
— Olyan szállást, ami nem az övé.
A nappaliban néhány pillanatra teljes csend lett.
Kinga előbb a férjére nézett, majd az anyósára és az érkezett párra.
— Ez a lakás a szüleim tulajdona. Úgyhogy nem nekem kell összepakolnom, hanem nektek.
Levente indult meg elsőként az előszoba felé.
— Nóra, vedd a táskád. Hazamegyünk.
A lány habozás nélkül követte.
Mivel még ki sem pakoltak, az összeszedelőzködés alig vett igénybe egy percet. Levente felemelte az egyik bőröndöt, a másikat pedig maga után húzta az ajtóig. Nóra felvette a cipőjét, aztán még egyszer Kingához fordult.
— Sajnálom ezt az egészet.
— Nem tudtátok az igazat — válaszolta Kinga. — Legközelebb azért ellenőrizzétek az ilyen megállapodásokat mindenkinél, aki a lakásban él.
— Így lesz.
Erzsébet keresztbe állt a folyosón.
— Senki nem megy sehová. Most mindenki lenyugszik, és megbeszéljük normálisan.
Levente megtorpant.
— Anya, állj félre.
— Meg sem próbálod megvédeni az érdekeidet?
— Az érdekeim nem jogosítanak fel arra, hogy elfoglaljam más szobáját.
— Mit számít, kié a lakás, ha Kinga úgyis itt lakik?
László közelebb lépett.
— Nagyon is számít. Itt lakni csak a tulajdonosok engedélyével lehet. Másokat beköltöztetni szintén csak a tulajdonosok hozzájárulásával lehet. Mi ilyet nem adtunk.
— Rokont tesznek ki az utcára! — csattant fel Erzsébet.
— Van albérletünk — emlékeztette Nóra csendesen.
Az anyósa dühös pillantást vetett rá.
— Te ebbe ne szólj bele.
— De beleszólok, mert engem is érint. Nem fogok hajléktalannak tetteti magam csak azért, mert ön vitában áll Kingával.
Levente kinyitotta a bejárati ajtót.
— Gyere.
Kivitték a bőröndöket a lépcsőházba. Néhány másodperc múlva a lift már lefelé vitte őket.
Erzsébet ott maradt az előszobában, mellette a saját utazótáskája.
Kinga a táskára mutatott.
— Ezt is itt akarta hagyni?
— Ágynemű és edények vannak benne a fiataloknak.
— Akkor vigye magával.
— Természetesen elviszem. Ebben a lakásban úgysem lehet megmaradni, ha ilyen a hozzáállásod az emberekhez.
Judit nyugodt mozdulattal megigazította a válltáskájának pántját.
— Kinga nemcsak magát védi, hanem a mi tulajdonunkat is.
— Maguk mindig bele fognak szólni a házasságukba?
— Azért hívtak minket, mert a beleegyezésünk nélkül akartak embereket beköltöztetni a lakásunkba.
— Gábor itt él. Joga van vendégeket fogadni.
— Vendégeket igen, a feleségével egyeztetve. Állandó lakókat viszont csak a tulajdonosok engedélyével. Ne keverje össze a kettőt.
Erzsébet ekkor a fiához fordult.
— Gábor, hagyod, hogy így kitegyenek?
Gábor a nappali ajtajánál állt lehajtott fejjel. A halántékán vékony ér lüktetett, az arca pedig szemmel láthatóan kipirosodott.
— Anya, vedd fel a táskád.
— Tessék?
— Nem lett volna szabad idehoznod Leventééket Kinga és a szülei beleegyezése nélkül.
— Te adtál rá engedélyt!
— Igen. És hibáztam.
Erzsébet néhány másodpercig pislogás nélkül meredt rá.
— Tehát most már csak én vagyok a bűnös?
— Azt mondtam, én is hibás vagyok.
— Segíteni akartál a testvéreden.
— Nem ígérhettem oda neki ezt a szobát.
— Dehogynem. Csak megijedtél.
Gábor lassan megrázta a fejét.
— Nem. Tényleg nem volt hozzá jogom.
Erzsébet felkapta a táskáját.
— Remek. Akkor éljetek itt úgy, hogy minden alkalommal engedélyt kértek, mielőtt kinyittok egy szekrényt.
— Ne forgassa ki a szavaimat — mondta László. — Soha nem avatkoztunk bele a lányunk mindennapi életébe. De attól, hogy a fia feleségül vette Kingát, ez a lakás még nem lett az ő tulajdona.
— Mindent értek.
Az arcán pontosan látszott, hogy semmit sem fogadott el, csak Kinga szülei előtt nem mert tovább vitatkozni.
Az ajtóból még visszafordult.
— Ilyen bánásmód után ne várjátok, hogy vendégségbe jöjjek.
— Meghívás nélkül amúgy se jöjjön — felelte Kinga.
Erzsébet rántva nyitotta ki az ajtót, és kilépett a lépcsőházba. Gábor utána indult, hogy hívja a liftet, de az anyja egy határozott kézmozdulattal megállította.
— Ne kísérj ki.
A lift ajtaja kisvártatva becsukódott mögötte.
A lakásban furcsa, szokatlan csend maradt.
László bement az előszobába, és ellenőrizte a zárat.
— Erzsébetnek van kulcsa?
— Nincs — válaszolta Kinga. — Csak nálunk, Gábornál és nálatok.
— Jó. Akkor nem kell zárat cserélni.
Judit a vejére nézett.
— Gábor, azért engedtük meg, hogy itt lakj, mert bíztunk benned és a lányunkban. De ilyen helyzet még egyszer nem fordulhat elő.
— Értem.
— Nem vagyok benne biztos, hogy valóban érted — szólalt meg László. — Te nem egyszerűen azt ajánlottad fel a bátyádnak, hogy aludjon itt egy éjszakát. Két embert akartál ideköltöztetni hónapokra úgy, hogy a tulajdonosokat nem tájékoztattad. Ráadásul Kinga előtt is elhallgattad, amíg meg nem érkeztek.
Gábor nagyot sóhajtott, és leült a fotelbe.
— Azt hittem, ha előre megkérdezem, nemet mond.
— Vagyis tudatosan úgy döntöttél, elveszed tőlem a lehetőséget, hogy nemet mondjak — jegyezte meg Kinga.
Gábor felemelte rá a tekintetét.
— Igen.
A beismerés halkan hangzott el, mégis végleg elvágta annak a lehetőségét, hogy az egészet puszta félreértésként kezeljék.
— Anya már hetek óta mondogatta, hogy Levente feleslegesen fizet albérletet — folytatta Gábor. — Aztán Levente is rákérdezett. Én pedig azt mondtam, van itt egy szabad szoba.
— Kinek szabad? — kérdezte Kinga.
— Most már látom, hogy rosszul tettem fel magamban a kérdést.
— Ezt korábban is tudtad. Nem egyszer elmondtam, hogy a lakás a szüleimé.
— Hozzászoktam, hogy itt élek. Már nem gondoltam erre.
László összevonta a szemöldökét.
— Pont ezért hasznos néha emlékeztetni magunkat arra, mi áll a tulajdoni lapokon.
Gábor bólintott.
— Igaza van.
Judit odalépett a lányához.
— Szeretnéd, hogy itt maradjunk?
— Nem, anya. Köszönöm, hogy eljöttetek.
— Hívj fel, ha szükséged lesz ránk.